Szombat esti koncertje előtt már két nappal landolt Ferihegyen az ír gitárvarázsló, majd péntek éjszaka érkezett Balatonalmádiba, a Hotel Ramadába. Gary Moore másnap délelőtt adott találkát a firkászoknak. Tizenegyre ígérték a sajtótájékoztató kezdetét, de végül csak negyed egykor jelent meg a szálloda tetőtéri halljában. (Sky Lounge). Fél órát kaptunk kollégáimmal a szőrös szívű menedzsertől, hogy kifaggassuk őt.

Fiatal koráról szólt először, pontosabban a zongorával való korai ismerkedésről. – Borzasztó volt – emlékezett vissza Gary. A legrosszabb diák voltam, nem tudtam kottát olvasni, így gyorsan abbahagytam.
A zenészegyéniségét firtató kérdésre azt mondta, hogy bár mindig is zenekari tagként muzsikált, azért a saját zenéjét játszotta.

– Mikor Jon Hiseman újraformálta a legendás jazz-rock formációt, a Colosseumot, (Colosseum II néven), téged hívott meg gitárosnak. Mekkora kihívás volt számodra a legendás bandában játszani? – tettem fel első kérdésemet.
– Feltétlenül nagy – így a válasz. Nagyszerű muzsikusokkal játszhattam együtt.

Folytattam: A hetvenes évek végén Phil Lynott invitálására csatlakoztál a Thin Lizzyhez…
– Háromszor is! – szakított félbe Gary a kollégák nagy derültségére.
– Na, szóval egy album készült veled, a Black Rose, ami ma már rocktörténelem. Mennyire érzed ebben a saját szerepedet?
– Néhány dal eredetileg nem erre, hanem Phil szólólemezére készült, de mivel nem volt elég anyag, ezért néhány dalt áttett a saját albumáról a készülő Black Rose-ra. Ilyen volt például a Sarah, amit én írtam.

Megint én jöttem: A kilencvenes években tulajdonképpen újjáalakult a Cream, de Eric Clapton helyett te csatlakoztál Ginger Bakerhez és Jack Brucehoz.
– Na, állj meg, ez így marhaság! Azt a bandát én hoztam össze! – csattant fel Gary. Nekiálltam egy szólólemezt felvenni, és felhívtam Jack Bruce-t, hogy csatlakozzon hozzám, azonban még nem volt dobosunk. Legnagyobb meglepetésemre Jack Ginger Bakert javasolta. Szó nem volt a Cream újraegyesüléséről, bár az emberek állandóan erről beszéltek. Na, ez volt az, ami végül kinyírta ezt a formációt.

– Az elkészült albumon, az Around The Next Dreamen a Waiting In The Wings a White Roomra, a City Of Gold pedig a Crossroadsra hasonlít a Cream dalok közül. Ez véletlen?
– Na és? Mit vársz? – kérdezett vissza nevetve. Ha összejön a Cream dobosa, basszusgitáros-énekese és egy olyan gitáros, aki kölyök korában őket hallgatta, akkor óhatatlanul hasonlítani fog a zene. De a Where In The World, ami kislemezen is megjelent az albumról, egyáltalán nem hasonlít a Creamre, de a lemez végén szereplő Wrong Side Of Town is inkább valami dzsessz balettre emlékeztet.

Aztán szóba jött Peter Green, a Fletwood Mac legendás gitárosa, akinek Gary a Blues For Greeny lemezt ajánlotta. Nemleges választ adott a kapcsolatot boncolgató kérdésre. – Valahol Svédországban él – tette hozzá. Gary Nem ismeri a magyar blues és rockzenét – tudtuk meg –, azt viszont tudja, hogy hazánk nagyon erős dzsessz-tradíciókkal bír. Majd elmondta, hogy azért nem turnézott a Rolling Stones-szal 1995-ben, mert nem akartak neki eleget fizetni.

Nem tudja, milyen volt a tavalyi Close As You Get albumának a fogadtatása, mert a drága lemezkiadója nem igazán akarja őt informálni erről. Amúgy szeret kísérletezni, más zenei utakon járni. – Lehet, hogy a közeljövőben felveszek egy akusztikus lemezt – tette hozzá. Viszont az új album sokkal agresszívebb, rockosabb lesz, mint a tavalyi, amin akadnak lágyabb, érzelmesebb szerzemények is.

A következő témával folytatta: – A Fender Telecaster gitárokkal jól lehet countryzenét játszani, no és a régi hangzást reprodukálni. Ha visszagondolunk a hatvanas évekre, akkor például a Yardbirds is ezt a gitárt használta.

Az Erdélyből jött kollégák azt kérdezték, hogy miért hiúsult meg a négy évvel ezelőtti koncert. – Már sajnos nem emlékszem, de feltétlenül el akarok menni hozzátok. Látni akarom Erdélyt.

Bár nagy motoros találkozó sztárjaként lép fel, semmi köze a motorokhoz – mondta. Egy fiatal gitáros srác a kezdő zenészek esélyeiről faggatta. – Nagyon nehéz érvényesüli manapság – hűtötte le a kedélyeket Gary – játsszál sokat, fejezd ki az érzéseidet, de ne akarj sikeres lenni, mert nem fog menni.

Végre megint szót kaptam: Épp most tizenhárom éve, hogy a másik legendás ír bluesgitáros, Rory Gallagher eltávozott. Hogyan emlékszel rá, és egyáltalán játszottatok valaha együtt?
– Tizennégy éves voltam, amikor először találkoztunk. – idézte fel emlékeit. Nagyon kedves fickó volt. Szegények voltunk, nem volt pénzünk például gitárhúrokra, és a színpadon hagytuk egymásnak a gitárjainkat, hogy játszani tudjunk. A halála előtt nem sokkal találkoztam vele utoljára. Egy londoni hotelban lakott magányosan, a gitárjai társaságában. Talán egy alkalmat tudok visszaidézni, hogy együtt játszottunk. Amikor a Thin Lizzyben voltam, egyszer feljött a színpadra, és eljátszott a gitáromon pár dalt.

Nagyon belelendültem: A nyolcvankilences After The War lemezeden Ozzy Osbourne vendégszerepel. Igaz az, hogy ezt megelőzően Ozzy be akart venni a zenekarába?
– Ez így van, de nem vállaltam. Azóta is utál engem. Miután lapátra tették a Black Sabbath-ból, Los Angelesben élt, és én is ott éltem abban az időben. Mindkettőnknek Sharon volt a menedzsere akkor, aki most Ozzy felesége. Szóval, Sharon megpróbált Ozzynak bandát toborozni, és mivel én kéznél voltam, felkínálták a lehetőséget. De én nem akartam egy narkós zenésszel együtt dolgozni, kijutott nekem abból a Thin Lizzyben. Meg különben is volt nekem saját bandám. Azért segítettünk neki zenekart alapítani, és így talált rá Randy Rhoadsra. Aztán, amikor Randy meghalt repülőgép-szerencsétlenségben, már másnap hívtak. Én akkor már Greg Lake-kel játszottam, de volt egy balesetem is, amiben megsérült a kezem. Sharon erre azt hazudta Ozzynak, hogy én nem akarom felvenni a telefont.

A csevej után Gary készségesen minden lemezt aláírt, amit elé toltunk, mindenki a nyakába csimpaszkodhatott egy közös fotó erejéig, ezután pedig jókedvűen eltávozott, hogy feleségével tegyen egy sétát a Balaton partján.

(Köszönjük Mészáros Zoltán és Szász Andor segítségét.)

Fotók: Nagy Bandi