Most vagyok először ebben a szerepben. Eddig én magam érkeztem fogvacogva különféle cégekhez, intézményekhez, hogy megnyerőnek mutatkozzam, és állást kapjak. Most először vagyok részese élesben kívülállóként annak a különös küzdelemnek, amelyet a munkavállaló folytat megélhetése érdekében.

A munkanélküliségről és a munkakeresés néha kilátástalan buktatóiról számos vélekedés él a köztudatban. Részben van a közismert meggyőződés, hogy kevés a munka, másfelől hallható, hogy túl képzetlen a hazai munkaerő. Mindkét állítás igaz. Valóban rémületkeltő tapasztalat, hogy Veszprémben egy teljesen egyszerű eladói munkakörre alig 3 nap alatt több mint százötvenen jelentkeznek. Ez nyilván azt jelenti, hogy kevés a munka. Másfelől viszont az is igaz, hogy a 150 jelöltnek csak szerény hányada alkalmas egy mérsékelt képességeket igénylő állás betöltésére. A kevesek közül pedig sokan, akik ténylegesen rátermettek a feladatra, a csekély fizetés miatt már az első mondat után mosolyogva távoznak.

Nincs munka – hangzik el naponta Magyarország valamennyi szegletében. Hiába járok állásinterjúkra, még választ sem kapok az önéletrajzomra – folytatódik a panasz. S tényleg, egyetlen álláshirdetésre tömegek jelentkeznek. Itt és most mindenki választ kap. Azok is, akik valamilyen okból nem feleltek meg a feltételeknek. De vajon miért olyan sok az alkalmatlan?

A jelentkezők zöme középkorú. Vagy elégedetlenek a munkájukkal, vagy létszámcsökkentés miatt munkanélkülivé váltak, és hetek, hónapok, akár évek óta próbálkoznak. Ők szinte mindig hátrányban érzik magukat az életkoruk miatt. Hiába mondom, hogy nem a kor számít, hanem a rátermettség és a megfelelő képességek – természetesen nem hiszik el. S persze félig hazugság ez is, hiszen a fiatalos csapatba korban és stílusban hozzánk illő embert keresünk. De nincsen titkos törvény arra, hogy csakis 30 alatti jelölt lehet a nyerő. Sokkal inkább az a baj, hogy a szociológia mégsem téved: a magyar munkakeresők jókora része még egy eladói munkakörre is alkalmatlan.

A középkorú jelentkezők többsége nincsen felkészülve a napi kihívásokra. Nem ismerik a számítógépet, nem tudják használni a világhálót, sohasem láttak pénztárgépet és félnek is tőle, nem tudnak egyetlen idegen nyelvet sem, nem tudnak elmondani három makulátlan mondatot, mi több, ha megkérdezem őket, még önmagukról sem képesek mesélni. Két mondat után látható, hogy a vásárlókkal való adekvát interakció már az első pillanatban megfeneklene. Empátia, alkalmazkodóképesség, emberismeret – azonnal látni, hogy szemernyi sincsen. Dolgoztak valahol évtizedekig, mondjuk egy állami vállalat irodájában, és most a piacnak már semmi szüksége rájuk, kilökték őket az utcára. Az már csak ráadás, hogy az áruismeret is teljesen hiányzik – mindent elölről kellene kezdenünk.

Akad olyan férfi, aki előre bejelenti, hogy hétvégén nem tud dolgozni, de azért úgy érzi, mégis ő az egész héten át, hétfőtől vasárnapig nyitva tartó üzletbe a megfelelő alany. Akad vállalkozó, aki kiegészítésként szeretne elhelyezkedni nálunk, a boltban, naponta néhány órára. Egy több diplomás, idős tanárnő úgy gondolja, hogy bármikor képes létrára pattanni és nap tíz órát talpalni a bolttérben. Egy érzékeny asszony hirtelen zokogni kezd, mert meghatja, amikor a rugalmas munkarendről beszélek, világfájdalmas roham uralkodik el rajta, amikor kegyetlen sorsáról beszél. Labilis lelkek, személyiségzavaros jelentkezők sora. Egy úr felajánlja, hogy bár semmihez sem ért, ha felveszem, a családi vállalkozása szívesen reklámozza üzletünket. Egy fiatalember nem tudja, mi az önéletrajz, és amikor utólag mégis behozza a boltba, sem telefon, sem e-mail, sem lakcím, sem bármiféle elérhetőség nincs rajta. Megbicsaklott életek, sejthető fájdalmak a mélyben, s részemről az őszinte sajnálkozás, a tiszteletteljes megértés, mindhiába. Kívülről látszólag csupán egy könnyű munka, amelyet bárki, akár egy gyerek is elvégezhet. De mégis, egy országos nagyvállalat vidéki üzlete, ahol nem elég a lelkesedés, a jelenlét, a munkakedv. Egy jó eladót keresünk, aki tud magyarul beszélni kerek mondatokban, derűs személyiség, képes volna hangot találni kollégáival és a vásárlókkal, ha kell, kedvesen mosolyog, ismeri legalább az eladni kívánt áru alapvető sajátságait, gyorsnak, ügyesnek, terhelhetőnek, tanulékonynak látszik, nem először lát számítógépet, van némi fogalma egy termék hatékony eladásának mikéntjéről, és nem árt, ha fizikailag is felhasználhatónak tűnik a mindennapi rohanás, permanens árumozgatás néha bizony fáradságos óráihoz.

A következő kör a huszonéves pályakezdőké vagy állandó munkakeresőké. Ők már többnyire ismerik az új évezred munkakellékeit, s jó részük dolgozott a kereskedelemben, legalább néhány hétig, hónapig. De a beszédképesség, a kiegyensúlyozott személyiség és a tapasztalat gyakran hiányzik. Aztán néhány kiváló koponya, akik sokkal többre hivatottak, és többnyire csak ezért jelentkeznek, mert tovább nem várhatnak, a türelmük elfogyott: kell az akármilyen munka. Igazából sokkal magasabb állásra pályáznak, ideálisak, de túlképzettek. Kritikusan érintenék őket a napi terhek és az alacsony bérek. Két hónap után beadnák a felmondásukat.

Végül hat jelölt marad, akikből lényegében egy egész jó csapatot lehetne kovácsolni, de csak egyetlen munkakör betöltésére adtak odafent engedélyt. A választás nehéz, de meg kell hozni a döntést, és csak remélhető, hogy a szerencsés személy valóban megállja majd a helyét, képes lesz az integrációra.

Az igazi tanulság az, hogy magam is járhatok még ugyanebben a cipőben, és nincs kizárva, hogy ugyanolyan alkalmatlannak tartanak majd egy betöltendő munkakörre, ahogyan én most sokakat annak találtam. A tanulság az, hogy szerencsés embernek mondhatom magam, mert hiába minden morgolódó sirám, olyan munkát végezhetek, amelyhez véletlenül éppen elegendő tudással és tapasztalattal rendelkezem. Nem kell nélkülöznöm, megkereshetem a kenyeremet. Ám senki sem érezheti magát biztonságban. Hiszen nincs igazi versenyképes szakképzettségem. Lehet, hogy jövőre munkanélküli leszek, és akkor én is járhatok hasonló interjúkra.

A végső dilemma pedig az: vajon ha saját magamnak tenném fel ugyanezeket a kérdéseket, tudnám a helyes választ? Szimpatikusnak tartanám magam, és alkalmasnak ítélném ezt az embert az állásra? Egy darabig remélhetőleg nem kell még ezen töprengenem.


wolferl