Nem szoktam, de most megtettem, és igencsak jó érzés volt visszaolvasnom a tavaly ilyenkor írt tárcát, hiszen mindig jól esik az embernek, ha beválik a jóslata. Azt a látszatot kelti, mintha nagyon értene hozzá, pedig ugye sosem tanulta, egyszerűen csak húsz éve nézi a veszprémi kézilabdát. Mégis inkább csak ösztön és megérzés ez, mintsem tudatosság. Ez utóbbival nem az elfogult szurkolók bírnak, hanem szerencsére azok, akiknek az eszükre van szükség, nem pedig a hangjukra.

Az újságíró munkájának egyik nagy előnye, hogy sokfajta emberrel hozza össze a sors, az már csak hab a tortán, ha közöttük olyanok vannak, akiktől sokat tanulhat például szeretett sportágáról is. Lehet tanulni a szurkolókkal folytatott eszmecseréből éppen úgy, mint egy elnöki interjúból vagy az edzőkkel (Zdravko Zovko 1., Zdravko Zovko 2. , Mocsai Lajos 1. , Mocsai Lajos 2.) folytatott beszélgetésből. Sokat segít a saját vélemény letisztulásához, ha ehhez hasonló tárcák írásával kényszerül végiggondolni – és vállalható formában – rendszerezni a feltoluló gondolatait a magamfajta – alapjában ugye igencsak elfogult – drukker. (Lásd az Archívum Tacepao rovatát.)

Mi szurkolók ugyanis gyakran csak a felszínt látjuk, de sokszor még azt sem tisztán. Nem vagyok egyedül azzal, hogy tíz perccel egy rangadó lefújása után nem tudom megmondani a pontos végeredményt (ha csak kifele nem pislantottam az eredményjelzőre). Az adrenalin és a koncentráció csodákra képes, ez – a megosztott figyelem tompulása – sajnos az egyik mellékhatása. Ugyanazt a szituációt öten ötféleképpen látjuk, és még egyszer annyi módon tudjuk magyarázni, ezért nagyon hasznosak a meccs utáni beszélgetések, illetve a programozható videomagnók. 

A frissen megjelenő Csoknyai-interjúban elhangzó anekdota mindannyiunkra igaz: mindig van mit tanulni erről a játékról. Mert hiába fogadta el mindenki a fiatalítást, azt mégsem gondoltuk végig, hogy a gyakorlatban ez mivel jár, milyen részletei vannak a koncepciónak, egyáltalán hogyan testesül ez meg a valóságban, magyarul az elmélet, az ideológia hogyan kerül végrehajtásra. Utólag kapunk választ azokra a kérdésekre, amiket – akkor úgy tűnt – jogosan tettünk fel, pedig nagyon egyszerű volt a magyarázat, csak vagy az érzelmek takarták el az értelmet, vagy nem jutott el hozzánk az információ.

Itt álljunk is meg egy pillanatra! Az információ sokat ér – sokszor milliókat vagy éppen aranyérmeket –, az a különös furcsasága, hogy az adott pillanatban nem ismerjük a pontos értékét, ez általában csak utólag derül ki. Sokat lehet nyerni azzal, ha nem adjuk ki, de veszíthetünk is, ha megtartjuk magunknak. Egy kikotyogott mondat szponzori szerződéseket, játékos-igazolásokat vagy kínkeservesen kidolgozott taktikákat tehet pillanatok alatt tönkre, de egy jól időzített közlemény, felhívás, interjú botrányokat akadályozhat meg, rosszindulatú híreszteléseket tehet semmissé, pletykákat cáfolhat mielőtt elszaporodnának, vagy éppen tömeges felháborodást csitíthat le azonnal.

Túl nagyszerű ez a játék ahhoz, hogy meg lehessen tanulni. (A „Tudsz ultizni?” kérdésre a rutinos játékos csak annyit válaszol, hogy „Ismerem a szabályokat. Tudni, nem tudok.”) Ezt az egyesületet az vitte előre – és juttatta oda, ahova –, hogy soha nem elégedett meg a jelenlegi helyzetével, mindig olyan példát és célt tűzött ki maga elé, amihez sokat kellett fejlődni. A sok beszélgetés nekem azzal a tanulsággal járt, hogy még többet kell beszélgetnem. Talán ezt a klubnak is meg kellene fontolni, hiszen azt már bizonyította, hogy tanulni tud.

Innen már csak egy lépés, hogy kommunikálni is tudjon…