Évekkel ezelőtt játszott Veszprémben az Anconai szerelmesekben. Most meg Győrben elmondta a véleményét a színházi állapotokról. Igaz keresetlen szavakkal. De talán csak így lehetett. Most nem Ő a lényeg, hanem a színházi közeg, meg amit mondott. És van miről gondolkodni mindenkinek, akinek köze van a színházhoz!

Gáti Oszkárról ne beszéljünk. Nem könnyű ember, az biztos. Akik dolgoztak vele Veszprémben, biztos keményebb szavakat használnának. Ha ki mernék mondani, amit gondolnak.

És épp ez a lényege az elhangzottaknak: megalkuvással van teli a színházi világ. A színészeknek az egzisztenciájuk miatt folyamatosan meg kell alkudniuk, nem lehetnek őszinték, nem mondhatják el, amit gondolnak, éreznek. Nincs igazi szellemi vezetőjük a színházaknak. Morális válságban van a szakma – véleménye szerint.

Ezen kell elgondolkodnia mindenkinek, akinek köze van ehhez a varázslatos közeghez. Nem Gáti Oszkár személye a lényeg, hanem az üzenete. Az általa felvetett problémákra kell választ adni, vagy elgondolkodni rajtuk. Egyfajta szembenézésre van szüksége a színházi világnak, majd ezt követően egy programra. Egy színházi törvényre! Egy olyan szabályozásra, amely érti és segíti ezt a speciális közeget.

Mert a színházi világ speciális közeg. Itt sűrűbben és gyorsabban élnek az emberek. Viharosabbak és fájdalmasabbak az érzések. Hamarabb alakulnak ki a szerelmek, és a hamarabb érnek véget. Minden sűrűbb, felfokozottabb, fájdalmasabb és vidámabb. Miért? Az ott dolgozók nap mint nap önmagukat viszik vásárra. Ez a pillanat művészete, mert mindig akkor, aznap kell jónak lenni. Ez a pillanat művészete, mert az érzelmeikkel dolgoznak. Ez a fajta lelkiállapot – szerintem – mindig is jellemzője volt a színházi életnek.

A mostani morális válságot az súlyosbítja, hogy egzisztenciális válságban van a szakma. Csak kevesen tudnak jól élni, a többség tengődik. Ráadásul nagyon személyes ez a szakma, ha tetszel valakinek, akkor helyzetbe kerülhetsz. Ha nem bírnak, akkor nem kapsz jó szerepet, ellehetetlenülsz. Jónak és kedvesnek kell látszanod. Sokszor fel kell vállalnod a mentorod minden egyes érzését, át kell alakulnod. Egyik pillanatban barát vagy, másikban ellenség. Harc és barátság kéz a kézben járnak a színpad mögött.

Vagy maradsz az, aki vagy. De ehhez tehetségesnek kell lenned, vállalnod kell az ütközést, az elbocsátást, a vándorlást. Ehhez óriási belső tartás, erő, hit kell – és tehetség! Sok esetben ez hiányzik, helyette marad az alkalmazkodás.

Ezt csak súlyosbítja, hogy 4–5 évente új vezetője van egy színháznak, a színész pedig évente kap szerződést, vagy nem.

Egy szó, mint száz: nem könnyű a színházi lét. A fenntartó politikai vezetés sem könnyíti ezt, hiszen hatással van a színházakra. Ebben a közegben kell ma létezni. Egy morális, egzisztenciális válságban lévő Magyarországon kell egy morális, egzisztenciális válságban lévő színházi világot életben tartani.

A vezetők, a fenntartók felelőssége, hogy az adott teátrumban gátat szabjanak a belső küzdelmeknek, hogy jó, egymásra figyelő társulatokat hozzanak létre, hogy a tehetség, és ne a seggnyalás legyen a mértékadó.

Gáti Oszkár, Verebes közelmúltban elmondott gondolatai arra sarkalnak mindenkit, aki tehet bármit is a színházakért, hogy tegyen is.

Amúgy meg színház az egész világ, egész Magyarország!