Mindenki megy. A buszon ötven fok, a testszagok keverednek, a menetszél tépkedi a függönyt. Unott arcok, de menni kell. Mert attól, hogy kánikula van, az élet még nem áll le. Ez nagyon rosszul hangzik. Miért is? Jó lenne egy kis pihenő, szieszta. Munkaidő? Héttől fél tizenkettőig, meg mondjuk fél háromtól hatig. Képzeljük csak el…

Tizenegy órakor bejön a főnök, és megkér, hogy lassan fejezzem be azt, amit csinálok. Közben mosolyog, koktél a kezében, a zöldes lében kövér jégkockák úszkálnak. Én eldobom, ami a kezemben van, kicsit összepakolok, és titokban összekacsintok a kollégákkal. Megyünk!

A légkondicionált busz fél tizenkettőkor begördül az épület elé. Most a helyi strandra menőre szállunk fel, a balatoni járat ma nem érdekes. Tíz perc és megérkezünk. A hely gyönyörű, és gondolatban köszönetet mondunk az égieknek, hogy az önkormányzat ilyen szépen megcsinálta a helyet, és nem adta el valami barom multinak. A medencékben lágyan hullámzik a kristálytiszta, hűvös víz. A sövénnyel elválasztott gyermekoldalon ovisok, kisiskolások pancsolnak, de mindjárt menniük kell: ebéd, aztán alvás. Ők nem lehetnek kint, a tűző napon. Egyébként is, a középiskolások már a sorukra várnak, meg arra, hogy az árnyékolókat behúzzák a medencék fölé.

Mi már a cégnél átöltöztünk, úgyhogy most irány a víz! Csodálkozom, hogy milyen kevesen vagyunk, hát annyi ember dolgozik ebben a városban, mi van?! Ők hol vannak? Az egyik boltos néni azt mondja, most nyitották meg a másik strandot a sportcsarnok mellett. Ez nem bírta el azt a sok embert, és a helyi szieszta-rendelet miatt kötelesek voltak beruházni még egy pancsolóra. Csak ámulok, és belekortyolok az üdítőmbe.

Egykor ebédelünk, svédasztalosan, közben megbeszélem a szakáccsal, hogy holnap együtt csobbanunk, mert őt írták ki sziesztára. Aztán egy kis üldögélés, fekvés, és fél háromkor elindulunk vissza. A cégnél mindenki vidám, sőt, akikkel telefonon beszélek, azok is. Mindenki az új strandról beszél. Az egyik kollégám is ott volt sziesztázni a gyerekekkel. Este, ha hazamegy hatkor, még tuti, hogy le kell ülniük rajzolni. Tuti, hogy lesz kedve, és türelme hozzá…

Aztán beleér a kezem a bilibe. Megnyomom a ragadós stop gombot a buszon, és leszállok a gőzölgő aszfaltra. De legalább itt van levegő. Igaz hogy forró, de legalább nem főtt-emberszagú. Bemegyek dolgozni, negyven fok az irodában, meg a főnök, aki szól, hogy lássak már végre neki a munkának. Közben rázza a fejét, egy nagy kupac papír az egyik kezében, a másikban szívgyógyszer. Szieszta, mi? Álmodj, királylány…