Megszerezni valamit, amit szeretünk/szeretnénk, általában nehéz dolog, és ha sikerül, akkor nagy boldogság. Megtartani ugyanezt még nehezebb, ugyanakkor folyamatosan gyengül a szerzés öröme. Visszaszerezni az elveszített kincset a legnagyobb boldogság. Ez utóbbi történt péntek este a Március 15. utcai sportcsarnokban, de én most másról is írok.

Búcsúzós hangulatom volt pénteken. Az egész heti munkahelyi stressz meggátolta a meccsre történő ráhangolódásom, míg más már napok óta lázban égett, addig én még a leveleim sem tudtam elolvasni, nemhogy a klub fórumát, vagy egyéb on-line sportsajtót. Ennek az lett a következménye, hogy kimaradtam abból a mocskolódásból is, amivel a két tábor és klub szórakoztatta egymást – a Magyar Kézilabda Szövetség aktív közreműködésével. Így fordulhatott elő, hogy még az indulás előtt is az jutott eszembe az esélylatolgatás helyett, könnyen lehet, hogy ez a meccs lesz az utolsó a mi kedves kis „tornatermünkben”.

Ez a tornaterem volt az, ahova ’89-ben még azért mentünk el először meccsre, mert azt hallottuk, hogy a kézilabdaderbiken sok a jó csaj. Itt láttam először nemzetközi meccset, itt voltam először olyan tömegben, hogy még a kezem sem tudtam felemelni, itt lettem először fél napig süket, és itt váltam a sportág szerelmesévé. A közel 20 év alatt végigéltem az átépítéseket, fejlesztéseket, változott a helyem, az alkatom, a társaságom, de mindig ott voltam a meccseken, ha tehettem.

Változott a „körítés” is, hiszen a meccs nemcsak magából a mérkőzésből áll, ugyanis a meccs előtti összetartás, feszültségoldás, gyomorideg-tompítás, ráhangolódás, eszme- és információcsere ugyanolyan fontos, mint a meccs utáni levezető beszélgetések, elemzések/értékelések, kötelező folyadékpótlás, illetve az öröm vagy éppen a bánat közösségi átélése. A Halle, a Korona, a Napfény jó néhány tulajdonosváltást megért ez az idő alatt, de ránk mindig lehetett számítani. Most tőlük is búcsút vettünk a pincérlányok nagy bánatára – nem lehet kérdés, hogy mekkora bevételtől esnek el a jövőben ezek az egységek. (Kíváncsi vagyok, hogy az új csarnok környékén milyen lesz a vendéglátóipar területén a felhozatal…)

Szóval nosztalgiázós, búcsúzkodós hangulattal vágtam neki a bajnoki döntő utolsó, mindent eldöntő meccsének, tudat alatt is egy kicsit más szemmel figyeltem a megszokott dolgokat, és azt vettem észre, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Miután tíz góllal, igazán meggyőző játékkal vertük a Szegedet, minden korábbi bajnokavatástól eltérően olyan ünneplés kezdődött, mint emlékeim szerint még soha. Érezte ezt szurkoló, játékos, vezető, újságíró egyaránt. Sok minden volt ennek a különleges örömnek az oka. Benne volt a tavaly elvesztett bajnoki cím, az idei Magyar Kupa döntő, a KEK-győzelem, az átalakuló csapat, az új edző, a két ősi rivális klub között kialakuló és mélyülő feszültség, a szövetség töketlenkedése, a média szenzációhajhászása, de A búcsú is.

Így volt igazán szép. Csak kívánni tudom, hogy az új csarnokban még sok hasonló ünneplés legyen.

Bár az „üvegpalotától” nem feltétlenül szeretnék 20 év múlva búcsút venni…