Nos, furcsa versenyre bíztatom a kedves Olvasókat! Mostanában annyi, de annyi megmagyarázhatatlan történettel találkozom (melyeknek hol szenvedője, hol szem- és fültanúja vagyok), hogy kezdem azt hinni, a Sors kegyeltje lettem, és miközben megcsavar, jókat fintorog rajtam. Hát elmesélem Önöknek újabb történetemet – a mosógépes sztorim után –, olvassák, nevessenek rajta(m), és írják meg hasonszőrű történeteiket, hadd olvassam, és hadd nyerjem vissza a hitem, hogy nem (csak) én vagyok a Kiválasztott!

Egy egyszerű ablakcserének indult a dolog. Mint a társadalom középosztályát – annak is az alsóbb rendjét – erősítő fiatal, pár reklámújság segedelmével röpke közvélemény kutatást készítettem nyílászáró szaküzletek körében, hol mennyiért is oldanák meg egyablakos történetünket. Jöttek is az ajánlatok, eddig nem volt semmi gond, ki is szanáltam őket, maradt két játékos. Az egyik egy panelház zugában működik, mondhatni „szürke”, no marketinggel. A másik egy most nyílt szaküzlet szép bemutatóteremmel és látvánnyal. Ugye mondanom sem kell, hogy a szebbet választottam, bár drágább volt. Elsőre. Ugyanis ez a bolt 3 árajánlattal lepett meg. Az egyik a telefonban hangzott el a kolleganőtől, aminek hallatán azonnal lecsaptam rájuk, majd bementem, és közölte, hogy bocsánat, elnézte az árat, és hát az annyi az tulajdonképpen ennyi. Sebaj, bólintottam, akkor is őket választom. Aztán pár nap múlva, amikor már jeleztem konkrét igényemet feléjük, megérkezett a főnök árajánlata, ami a harmadik variáció volt, így aztán elálltam tőlük, nem akartam több meglepetést. Maradt a „szürke”.

Szürkéék ki is jöttek, fel is mérték, meg is beszélték. Örültünk. Aztán jött a beépítés napja. (A cég időpont-egyeztetési technikája is megérne egy misét, röviden annyit róla: felhívott a Főnök hétköznap délelőtt 11 óra táján, hogy akkor most mennének a fiúk. Én meg mondottam, hogy most ne menjenek a fiúk, hiszen „fehérember” ilyenkor dolgozik. És ezt körülbelül eljátszottuk vagy ötször, mire találtunk egy péntek délutánt.)

Amikor már minden kint volt az ablakunkból, ami lehetett, és egy szép nagy lyukunk volt a falon, akkor közölték a munkások, hogy nem fér be az új ablak. Elmérték. Csak nézni tudtam, szólani nem. Aztán közölték, hogy egyetlen megoldás van, a 10 cm-es tokmagasítót le kell cserélni a felére. Le is cserélték. Be is fért. Aztán mondották, hogy a munkát akkor folytatják, ha a kőműves végzett. Akit természetesen nekem kellett felhívni, és aki természetesen nem jelentkezett 3 nap elteltével sem, mivel ő „dolgozik ezerrel”, hogy a szavait idézzem. Egy szaros ablakért nem fogja megszakítani azt. Pedig a redőny és a párkány még hátra van.

Így kénytelen voltam felhívni a céget, és új kőműves elérhetőséget kérni, és készségesen adtak is 3 telefonszámot. Amiből egyhez tudtak nevet csatolni! Felhívtam, és beszéltünk, és megint vártam, és megint semmi. Ma fogom újra hívni. És arról már nem is beszélnék, hogy a számlán 10 cm-es tokmagasító és szemétszállítás szerepel, de a szemetet nem vitték el a munkások, mert személygépkocsival voltak, és egy laza „mi nem viszünk semmit”-tel elintézték a dolgot. Majd a Főnök. De majd a Főnököt lerendezem én. Bízzák csak ide!

És következzék egy pofátlan történet, amit most osztott meg velünk mosonmagyaróvári ismerősünk. Lakodalomra készülnek, életük legszebb napjára. Gondos figyelemmel választották ki ismerősük (!) panzióját, ahol egy kalap alatt meg lehet oldani a házasságkötést, a vacsorát és a vendégek altatását. (Azt tudták, hogy a „komplexum” panzió része készen van, de az éttermi részt még helyre kell pofozni.) Minden ideálisnak látszott, addig, amíg a menyasszony ki nem ment a dekoratőrrel a helyszínre. Ott ugyanis fény derült arra, hogy az előzetes ígérgetésekkel ellentétben nem kerül ki április végére a betonkeverő a konyhából. És a medencében sem lesz víz, de még csempe sem. A leendő ifjú párnak pedig két hete van arra, hogy áthidaló megoldás után nézzen. Ugyan hitegetést kaptak, hogy két héten belül készen lesznek, de ezek után, azt hiszem, nincs olyan emberpár a földön, aki itt és így szeretné tartani esküvőjét. És, hát mindenki előtt ismert adat, hogy Bell 1876-ban összerakta az első telefont…

Nos, ezt a két történetet gondoltam a „Kárörvendő verseny” felvezetőjeként megírni, és mint már a bevezetőben említettem, várom az Önök történeteit, hogy nevessünk együtt egymáson, magunkon!