Na, ebből is látszik, hogy annyira nem vagyok otthon a tánc világában, rögtön filmekre asszociálok… Pedig középiskolás koromban én is jártam tánciskolába vagy legalábbis tanfolyamizére, úgyhogy azóta tudom, hogy egy-két-csacsacsa, há’-négy-csacsacsa, meg a lambada is menő volt azidőtájt. Kivillanó idomok: fleshdance.

Szóval én és a tánc. Amolyan frísztájlör lennék, vagyis nem hódolok be mindenféle kötött lépéskombinációk sablonos béklyójának, hanem ereszdelahajamat, ami belefér! Így lehet szépen körülírni, ha az ember botlábú. Vagy mondhatnók, „nincsen affinitásom a táncművészet irányában”, de ha nagyon muszáj közeli kapcsolatba kerülni vele, akkor inkább pogóznék Rédzsögensztdömesínre, mint hogy megnézzek valami szép balettot.

No jó, persze nő miatt voltam én már kortárs táncelőadáson a PECSÁban, meg ide, a Veszprém Indexre is írtam egyet-egyet a korábbi táncfesztiválok néhány bemutatójáról, de ha nincs erős hormonális vagy emocionális késztetés, inkább kihagyom az ilyesmit. Egy ideig még csak-csak szórakoztató megpróbálni összerakni valami sztorit a művészi lejtésekből, illetőleg szögletes vonaglásokból (iskolája válogatja), de ebbe is hamar belefáradok. Akkor már jobban bejön a verbalitás (irodalom és színház) – pedig a férfiak állítólag inkább vizuális típusok…

Az is nagy tévedés volt részemről, hogy bevállaltam ezt a ta-ce-paót, mert, ugye, mit írjak arról, amihez nem is értek? Szedira már átment hétfőn valamilyen fura kábulatba, amire aztán táncterápiát írt föl magának, de mihez kezdjen, aki a terápiás evésben hisz?

Most írhatnék táncos sztorikat, de az meg kit érdekel, ugye? Legutóbb, mikor keringőzni kért fel egy tanítványom, kétszer léptem a lábára szegénynek. No, ez elég gyenge egy történet így, asszem. Vannak érdekesebbek is, három, amit közvetlenül átéltem, egy, amiről csak hallottam. A négyből kettő nekem ciki, a másik kettő másoknak. Na, vajon melyiket mondjam el?

Szóval életemben kétszer voltam eddig csippendél-fiú. Első alkalommal az egyik baráti körömből ment férjhez egy leányzó (ő hullott el először közülünk), és a neki rendezett röpke búcsúszertartáson jártunk rituális útrabocsátótáncot hárman, akik voltunk fiúk. Nem kell semmi komolyra gondolni, de természetesen a lánybúcsúztatások szellemében a végkifejlet az volt, hogy egy szál fecskében virítottunk barátosnéink nagy örömére (vagy rémületére? – már nem is tudom, a sok év úgy megszépíti az emlékeket)…

Csaknem full monty pályafutásom részleteit persze szigorúan csak szűk körben terjesztettem (ma már mindegy, ennyi idő után azt mesélek, amit akarok, még füllenthetek is), de nem elég szűkben. Egyik őrült jóbarátom ugyanis fejébe vette, hogy ez olyan élmény, amit neki is ki kell próbálnia. Valamiért az is a fixa ideája lett, hogy nekem is ismét pástra kell lépnem társaságában, mint vetkőzőfiú. Mindez nem lett volna baj, ha ismerősöm nem elég őrült ahhoz, hogy találjon is alkalmat táncoskarrierünk építésére.

Így hát beszervezte duettünket fő műsorszámnak egy valódi leánybúcsúra. De ez már nem egy kedves, gyermekkori játszópajtásom szinglilétének tora volt (ami, valljuk be, megkönnyíti az ember dolgát, ha késztetést érez, hogy enyhén őrült helyzetekbe sodorja magát), hanem barátom ismerősének az ismerősének a partija, akinek körülbelül a nevét sem tudtuk…

Sosem felejtem el azt az érzést, ahogy ott álltunk egy lépcsőfordulónyira az ominózus bejárati ajtótól, és teljes erejével lesújtott ránk a tudat, hogy perceken belül bohócot (ráadásul csaknem pőre bohócot) készülünk csinálni magunkból egy maréknyi vadidegen nő előtt. Kokakólás póló volt rajtunk (olyan, amilyent kupakokban lévő pontokért lehetett beváltani akkoriban), a nyakánál kicsit bevágva, hogy könnyebben letéphessük magunkról… Érthetően merült fel ekkor a kérdés: biztos, hogy mi annyira hülyék vagyunk, hogy ilyen brutálisan megalázzuk magunkat?

Fellépésünk alatt Tom Jones Kiss című száma volt hallható.

Hát mindenkinek jó szórakozást kívánok a Táncfesztiválhoz – és teszem ezt abban az elégedettséggel eltöltő tudatban, hogy idén nem kell több cikket írnom róla! Ugyanakkor (rutinos fellépőként) tudom, hogy minden produkció egyszeri és megismételhetetlen, ezért ragadják meg a napot, és szívják ki az élet velejét, mert ki tudja, miről maradnak le, ha nem elég szemfülesek!