Vajon miért tudták többen szombat este Mannheimben, hogy ki nyerte a török focibajnokságot, mint a kézilabda KEK-et? Hogy miért utazott hiába három haverom – és még pár veszprémi – 1000 kilométert? Hogy miért hangsúlyozza minden német egy pár perces beszélgetés során többször is, hogy ő nem rasszista? Kiderült alig egy napos németországi tanulmányutunkon.

A Rhein-Neckar Löwen szurkolóinak fanzine-jáben (házi újságjában: fan-magazine) büszkén írják, hogy a döntő első meccsén Veszprémben bizony mind a 60 percet állva (!!!) szurkolták végig. Ezen mi mosolyogtunk, hiszen számunkra, a C szektor bérletesei számára ez természetes, Németországban viszont nagyon is ritka jelenség, és ennek hamar megtapasztaltuk a következményeit.

A német egy olyan nép, aki nagyon pontosan megtervezi a folyamatokat és azt precízen végre is hajtja. A bibi akkor jelentkezik, ha egy előre nem várt esemény történik, ugyanis amilyen kicsi a kreativitásuk, olyan nagy a rugalmatlanságuk. A gyönyörű SAP Aréna nézőterére lépve a magyarok többsége szájtátva nézte a mostani helyünknél hétszer, de még az új csarnokunknál is háromszor nagyobb befogadóképességű arénát, majd keresett egy helyet magának, ahol megállt. A helyi rendezőknek már az is gond volt, hogy miért nem ülnek le a magyarok, de hogy még csak meg sem próbálnak oda keveredni ahova a jegyük pontosan szól az teljesen betette a kaput!

Mi, ugye, könnyedén kezeljük ezt a keleties káoszt, hiszen fontosabb az, hogy a vendégszektoron belül együtt legyünk, barátok, ismerősök, családok egymás mellett szurkoljanak, mintsem az, hogy a jegyen szereplő egyéb adatokkal foglalkozzunk. Mindezt békés boldogsággal, rugalmasan improvizálva. A rendezők azonban a szabályoknak ilyen látványosan tömeges ám teljesen ártatlan felrúgását nem voltak képesek feldolgozni. Túl nagy volt a – szurkolói – kultúrák közötti különbség, ám ez csak a helyiek oldalán okozott feszültséget. Ennek eredményeként messze túlreagálva a problémát néhány véletlenszerűen kiválasztott magyart ravasz trükkökkel kivezettek a csarnokból olyan komoly „sérelmekért”, mint a sör kiloccsantása, vagy megbotlás a lépcsőn. (Párbeszédrészlet a csarnok rendőrszobájában: Rendőr: - Miért hozta ide ezt a magyar szurkolót? Rendező: - Mert nem ott volt, ahol a jegye szólt! Rendőr: - Volt valami tettlegesség vagy garázdaság? Rendező: - Ez nem elég? Rendőr: - Ne vicceljen.) Ez még vicces is lenne, ha nem az lett volna a végeredmény, hogy néhány honfitársunk így hiába utazott közel egy napot, hiszen semmit nem láttak a meccsből és az ünneplésből is kimaradtak.

A szurkolói újságból még egy dolog kiderült, a tagoknak kevesebb mint 10 %-a mannheimi lakos (nagy részük a környező kis településeken él), ami egyből megmagyarázta miért nem tudnak semmit a városlakók a KEK döntőről. Az első kocsmában találkoztunk az utolsó olyan emberrel, aki legalább külsőleg hasonlított a Balaton parton gyakran látott germanoidokra, de mint kiderült ő is csak egy obsitos amerikai katona. Thai masszőrökből, kínai szakácsokból, afrikai takarítónőkből és török vendéglősökből viszont rengeteg lehet Mannheimben, mivel az utcán szinte csak a fentiekre emlékeztetőkkel találkoztunk. Így utólag már megértettük, hogy a kisebbségben lévő németségnek miért fontos hangsúlyozni az anti-rasszizmust.

Annak ellenére, hogy sokan futballszurkolóknak nézték a belvárosi sörteraszokon ünneplő veszprémieket, nem sikerült megtudnunk, hogy a mit játszott a helyi focicsapat, ám a török bajnokság kimenetele mindenki számára egyértelmű volt. Sárga-pirosba öltözött mannheimi török fiatalok ugyanis kezdetben kisebb, majd egyre nagyobb csoportokban rótták az utcákat éltetve az isztambuli Galatasaray csapatát. Asszonyaik, barátnőik csadorban kísérték őket az utca szélére húzódva, de boldogan nézték, amint a fiút megállítják a villamost, hogy azt egyfajta dobnak használva teszteljék a karosszéria ütésállóságát.

Csak arra lennék kíváncsi mit kezdett volna velük a SAP Aréna rendezőgárdája….