Amikor első lakásunkat vásároltuk, egy olyan eladóval találtuk szembe magunkat, aki meghazudtolva nőiességét buldogként küzdött igazáért. Bárhol, ahol ismerték, rettegés lett úrrá az embereken. Most már kezdem érteni miértjét, és kezdem belátni Mariann igazát. És lássuk be, manapság, ha az ember nem azt eszi, amit elé raknak, hanem küzd azért, ami őt megilleti, nem valami népszerű: sem a szolgáltatók, sem a (ki)szolgáltatottak körében. Azonban a küzdelemnek van jó oldala is: kitartásra, erőre, fifikára nevel, és a végén még eredményre is vezethet.

Ennyi bevezető után térjünk a lényegre! Harcom kirobbantója egy egyszerű tárgyi eszköz volt: a mosógép. Új lakásba új gép kell, hát vettünk is egyet, gondosan kiválasztva, tudjon mindent, ilyen legyen, olyan legyen, maga a megtestesült Mosoda. Féltve porolgattam, programoztam – és szerettem. Aztán, úgy fél év használat után, egyszer csak gondolt egyet és megviccelt. Mosás közben kinyílt a dobja (az az óriás konzervdobozra emlékeztető micsoda, amibe a ruhát tesszük felültöltőséknél), és letörte az üst (ami a dobot körbe veszi) műanyag elfordulást megakadályozó műanyag pöckét. Volt is nagy lárma és zörgés a fürdőben, az ütő állt meg bennem. Sebaj, még garanciális.

A „bót”, ahol vettük, a szcientológia kék-sárga veszprémi fészke, jól osztja a kártyát a garanciális dolgokkal, hagyják őket békibe, mindenki menjen, telefonáljon a pesti márkaszervizbe. Meg is tettük, ők meg készségesen megadták veszprémi képviselőjük és szerelőműhelyük elérhetőségét. (Jelen esetben ez a Kádártai buszforduló környékén lévő kft.) Jött is Istenes, a monostorapáti szerelő, aki szenvedő – és ártatlan – áldozata a történetnek. Megnézte, diagnosztizált, elment, mondván: jelentik a hibát a központnak. Két nap múlva már jött is, hogy leküldték (!) székesfővárosunkból az üstünket, és hát akkor ő jön, és viszi és cseréli és hozza. És jött és vitte és cserélte és hozta. Én meg örültem, hogy mégis csak szép ez az élet.

A szépség addig tartott, amíg be nem mentem a fürdőbe és nem szembesültem a ténnyel, szép új mosógépembe egészen más alkatrész került, mint amilyen benne volt. A szép új helyett egy koszmókos-gumi-ragasztott-borzalom került bele. Agyvérzés elkap, bevallom, az összes csúnya szó előbújt agytekervényeim zugából, és azonnali telefont követeltem. Párom – ismerve ilyen vérmérsékletnél használt szókincsemet és „abúsbaelküldőképességemet” – hárított, hogy majd ő. Hívta Istenest, és a következő megnyugtató választ kaptuk: ezt az alkatrészt dobta a márkaszerviz, papírja is van róla. Mosni viszont kellett, és mostam, de a gép vizet eresztett, és ez már mindennek a teteje volt. Istenes megint jött, és konstatálta, hogy nála nem folyat, és így nem tud mit kezdeni a géppel, majd szóljunk, ha újra rakoncátlankodik.

Tudtam már, hogy csinálok egy jó kis botrányt, de mivel tisztába kellett jönnöm erőviszonyaimmal, felhívtam a veszprémi fogyasztóvédőket. Az ügyfélszolgálatis biz’ Isten olyan hatást keltett bennem, mint aki „nem egészen van” képben a fogyasztó védelmét biztosító háttérrel. Némi viccelődés után (ki mennyit is ért a mosógépekhez) közölte, hogy bizony az első lépés, hogy írjak a szerelőműhelynek meg a márkaszerviznek is Pestre, de jó, ha a két fél nem tud egymásról. És megírtam levelemet, gondosan ügyelve arra, hogy se túl bántó, se túl erőszakos ne legyen.

És vártam egy hetet, vívódtam, hogy „beadjam-vagy-neadjam”. Végül is anyósom sztorija döntötte el a dolgokat, miszerint: igenis létezik olyan mosógépszerelő- bűnszövetkezet, amely arra játszik, hogy a garanciális gépeket direkt rosszul szerelik meg, hogy minél többet keressék fel aztán az ügyfelek. Beadtam. Saját kezűleg kézbesítettem levelem a veszprémi márkaszervizbe. Csodálkoztam, hogy a Sorház-garázs-irodában két bájos titkárnő ült, elmondtam sérelmemet, átadtam levelemet, és távoztam a postára, feladni a titkos pestit. Ami már nem is volt annyira titkos, hiszen a pultos lány megkérdezte: „A pesti szerviznek is tetszett írni?” Mivel kezdő játékos vagyok, őszintén feleltem.

Este, úgy fél nyolc körül felhívott a mester, a veszprémi műhely „Atyaúristene”, és tűrhetetlen hangnemben osztott le, mint elégedetlen fogyasztót. Az anyázás mellett abban állapodtunk meg, hogy másnap keresni fog. Azóta is…

De megfogadtam, hogy már csak az általa megengedett hangnem miatt is folytatni fogom a harcomat, és ha egy hét múlva sem fog jelentkezni, én újra felkeresem őt hadüzenetemmel, mert nem hagyom annyiban. (A történet végét természetesen meg fogom osztani Önökkel)

És így a végén: mindenkit arra buzdítok, hogy igenis álljon ki az igazáért, ne hagyja, hogy átverjék, számoljunk le a számtalan silány munkával, felfagyott terasszal, elírt számlákkal, gagyi termékekkel, értékeljük fel magunkat annyira, hogy merjünk nagyok lenni…