Az egész ott kezdődött, hogy munka közben az volt a feladat, hogy kézen állok, a kolléga visszalök, megint kézen állok, megint visszalök, megint kézen állok, erre bedimbul, lerak hídba, mire én ottan szépen felállok. Ennyi. Ment. Tizenévesen. De három nap, és fel sem tudtam egyenesedni. Rockant Zsófi lettem.

Szóval éjjel arra ébredtem, hogy nem tudtam felhúzni a lábamat. Gondoltam, elzsibbadt. De nem. Aztán reggel, amikor felkeltem, már fájdogált, de gondoltam, biztosan jobb lesz, csak elaludtam. Huszonhat vagyok, vazze, nem lehetek ennyire nyomi. De igen.

A hülye majom, én, beültem a főiskolára, persze miután a lelkes csoporttársak megropogtattak, hátha…, aztán másfél óra után nem álltam fel. Csak félig. Beragadtam az ülőpózba, mint Mari néni gumicsizmája a tikszarba. Telefon, jöttek értem. Valahogy még kicsoszogtam a portáig, végighallgattam a portás bácsi „Láttam magán én reggel, hogy baj van. Mit hitt? Majd a szentlélek? Injekciókúra, aztán kész!” – lényegű monológját, aztán röpke öt perc alatt betuszkoltam magam az autóba. Hazáig potyogtam a könnyeim a „megrázkódtatástól”. Érdekes, ennyire még nem irigyeltem a szabadon mozgó embertársaimat, és nem kiáltottam orvosért.

Aztán azt mondták, nehogy már ügyelet! Csak injekció, aztán csá! Oda ne menjél! Az egy szar! Inkább itt ez a telefonszám, ez a fickó majd helyre rak. Hívtam is. Sajnos, nem volt itthon, Veszprémben, de megadta a mestere számát. Köszi. Mestert hív, de nincs itthon, megadja az utazóügynöke számát (kiét?!), és nevet, mert hallja, hogy még taknyos is vagyok. Az. Utazóügynök (nem kell edény!) talál, másfél óra, és házhoz jön. Veszek ki pénzt, biztos állat sokba kerül. Miért nem mentem az ügyeletre?!

Otthon fekszem a földön, idő van, ember érkezik, pontos. Dicséretes. Az emeleten haldoklom, az ágy mellett. Keskeny a hely, közli, hogy nem hoz ágyat, aztán nekilát. Megnyomkod, azt hiszem, bepisilek, úgy fáj. Megmasszíroz, aztán egyszer csak hirtelen RECCS, kiugrasztva az ideg. De ez még neki nem elég. Visszarakja a csípőmet, a derekamat, megropogtatja a gerincemet, a nyakamat. Már könnyem sincsen, mikor azt mondja, hogy most megmoxáz. Nekem már mindegy. Tegye. Erre kicsi, füstölőszerű izével megégetget. Frankó kis tetkó-rajzot tesz a derekamra. Klassz. Aztán az arcomnál is varázsol, a takony miatt, ott nem éget meg, nehogy megszóljanak érte. 52 perc. Hihetetlen. Aztán csomagol, 3500-at kér és elmegy. Négyezret adok neki.

Ma, másnap, itt ülök a gép előtt, egész nap talpon voltam, lehajolgattam, emelgettem, bár egyiket sem vittem, túlzásba, de ment! A derekam, mint egy álom, az orromon néha kapok levegőt, és csak pillázok. A varázslón. Aki megizzadt, mire kiropogtatott, de mosolygott, házhoz jött, és kevesebbet kért, mint a csontkovácsom, akihez én megyek be.

Tanulság: nem vagyok már tizenéves akrobata kiscsaj, jobb, ha végiggondolom a nyavalya lelki okát, és hogy vannak még csodák! Legalábbis csodálatos emberek…