Emlékszem(?): 25 éve történt, amikor a Pajtás magazin poszterén Cserkúti József gyönyörű vörös rali autója szerepelt, miután a magyar versenyző ezüstérmet szerzett a hegyi EB-n. Akkor még inkább a matchboxokért rajongtam semmint az autókért, de eljöttek a ’90-es évek…

Meg kell mondanom, hogy a biciklizés élménye az általános iskolai évek alatt olyan pozitív hatás gyakorolt rám, hogy egészen eltávolodtam a motorizációtól, és bizony nem is igazán értettem a haveri kör autó-imádatát. Egy részüknél ez már nemcsak a pályaválasztást határozta meg, de első számú hobbivá is vált (fater kocsijának szerelgetése, tuningolása, csinosítgatása stb.). Én a Forma 1-nek a kezdetektől nagy rajongója voltam, de a rali nem vonzott, pláne nem élőben.

Mi a francot lehet csinálni órákon keresztül kinn a prérin? Ráadásul mindezt csak azért, hogy az öt-hat óra alatt kétszer lássa az ember a mezőnyt azon a kétszáz méteres szakaszon? Egyszer erőt vettem magamon, elkísértem a cimborákat, és már az első félórában megértettem, miért várják egész évben a Veszprém Ralit, és miért utaznak több száz kilométert egy Mecsek, vagy egy Salgó Ralira. (A címben jelzett „csatakiáltás” rendszeresen az induláskor hangzott el.)

A hajnali kelésnek és indulásnak az a lényege, hogy a start előtt még végig lehessen menni a pályán, kiválasztva a legjobb megfigyelési pontot. Persze több százan voltak, akik már előző este megérkeztek, és vadkempinggel foglalták el a kulcspozíciókat. A jó hely nem csak azt jelenti, hogy mondjuk egy rafinált kanyarkombinációban testközelből lássuk a pilóták sofőr-tudását, hanem arra is figyelni kell, hogy van-e tűzifa a bográcsozáshoz, sík terület a focihoz, árnyék a pihenéshez, és a többi, és a többi.

A bázis kiépítése után jöhet a reggeli és a szomszédolás, ami egészen a felvezető autó érkezéséig eltart. Ebben a pillanatban azonnal szétrebbennek a Ferjáncz-, Ranga-, Kiss-, Asi-, Benik-, ifj. (kis)Tóth-drukkerek, abbahagyják az esélylatolgatást, és feszült figyelemmel nézik azt a pontot, ahol az első kocsi felbukkanása várható. Ahogy érkezik a mezőny, mindenki – vérmérsékletétől függően – bíztató hujjogatással, lepedő- vagy kézrázással bíztatja kedvenceit (ugyanis a favoriton kívül mindenkinek van még minimum három liblingje), majd az utolsó járgány porfelhője után indul a buli.

Jöhet a paprikás krumpli, a pörkölt, a foci, a kártya, a nyolcpályás Nyugi-nyugi, vagy éppen a szieszta, hiszen azt a néhány órát el kell ütni valahogy, mire visszatérnek a versenyzők a második körre. Itt meg kell jegyeznem, hogy más szurkolókkal ellentétben a ralisok többsége nem iszik alkoholt! (Legalábbis, amíg a verseny tart.) Az élményhez ugyanis a veszélyből fakadó adrenalin-töltet is hozzájárul. Ha jönnek az autók, mindenkinek figyelnie kell, hova áll, merre megy, mert a gépjármű bizony veszélyes üzem. Főleg, ha százzal szaggat földúton. Minden biztonsági intézkedés ellenére két-három évente történik halálos baleset, ami attól függetlenül sok, hogy egy-egy versenyt átlag százezer ember néz meg a helyszínen!

A szesz csak a verseny végén a díjkiosztókor kerül elő, akkor viszont komoly mennyiségben. Versenyző, navigátor, szerelő, szurkoló erre az egy estére elfelejti a sok munkát és idegeskedést, a közös ellazuláshoz – az elért eredménytől függetlenül – garancia a fesztiváli hangulat.

Az autók szerelmesei a napokban – ugyan korlátozott formában, de – kiélhetik vágyaikat, hiszen a Közép-Európa Rali utolsó három napját Veszprém környékén bonyolítják le. Egy biztos, nem csak néznivaló lesz bőven!