Aludnom kellett egyet a vasárnapi férfi kézilabda Magyar Kupa döntő után, hogy ne dühből írjam meg ezt a cikket. A Pick Szeged a kupa mellé rengeteg ellenséget is szerzett a semleges sportszeretők táborából, ezért sokat tett játékos, edző, vezető egyaránt. Ezzel szemben a gyengén játszó veszprémiek erkölcsi győztesként hagyták el a pályát. Ám ez a cikk mégsem róluk szól…

Mielőtt belecsapnék, el kell mondanom, hogy én bizony – ősveszprémi fanatikusként is – képes voltam (szurkolótársaim többségével ellentétben) a szegedi csapatért szurkolni a nemzetközi meccseken (Mea culpa!). Mégiscsak a magyar kézilabda hírnevét öregbítik a jó szerepléssel, és ebből közvetve profitálhat a sportág és mi klubunk egyaránt. Sajnos ez a szimpátia vasárnap szublimált, nálam éppen úgy, mint sok ezer sportrajongónál. (Vajon miért?)

A felelősök közül kezdjük a szegedi vezetéssel. A korábban szóban kölcsönösen – mindenki által – elfogadott semleges helyszínről (Szekszárd és Pécs) szóló megállapodástól egyoldalúan visszaléptek, és a szó szerinti kiíráshoz igazodva (beszállva a licitbe) hazai pályára vitték a döntőt. Bár már ez sem a fair play szellemében történt, az igazi károkat a kommunikációval okozták. Jött a mindenféle hazug terelés a szurkolók pénztárcájáról (az elmúlt tíz évben kilométerben mi többet utaztunk, mint ők – lásd az Archívumban a szolnoki, és pécsi túrák cikkeit); a semlegesség kétségbevonása (évekkel ezelőtt mégsem zavarta őket, hiszen volt, amikor be sem jutottak), mindez alantas trükkökkel utólag, gerinctelenül, gyűlölködő indulatokat szándékosan gerjesztve. (Vajon tényleg ilyenek, vagy ez „csak” egy vezetői eszköz?)

Nagy úr a pénz. A rendezésért kifizetett 38 millió bizonyára jól jött a szövetségnek, de annak a kárnak a felmérése még eltart egy darabig, amit a vasárnapi meccs és következményei okoztak a sportágnak. Vajon megérte ennyiért feladni az évtizedes bevált gyakorlatot? Nagy úr a pénz, hiszen a Szegedet támogató vállalkozói csoportnak valamit már fel kell mutatni, hogy ingatlanüzletük mögött valamilyen társadalmi támogatottságot prezentáljanak a várossal és a futball ottani rajongóival szemben. Ilyen az üzlet: befektetek a jövőbeni profit reményében. (Vajon ott is ismeretes az etika fogalma?)

Mert ha nem adok edzéslehetőséget a riválisnak, ha úgy szabom meg a jegyárat, hogy az ötven kilométerről távolabb érkezőknek ne legyen megfelelő, kicsinyes módon mindent a másikra kenek, és mással sem foglalkozom, csak szítom a tüzet, az bizony etikai kérdéseket feszeget. Ez a „tűz” átragad(t) a csapatra is. (Vajon az ilyen áron megszerzett győzelemnek is lehet örülni?)

A tévé képernyőjén az egész ország láthatta, ahogy a szegedi edző annak örül, ha játékosának szisztematikus színészkedésével sikerül kiállíttatni egy veszprémi védőt, vagy ahogy a meccs végén öt-hat társával együtt ugrik neki egyetlen bakonyinak harminc centiről az arcába fröcsögve klaviatúrát nem tűrő szavakat. Láthatta mindenki, ahogy a mérkőzés adott szakaszában a Veszprém szekerét egyedül húzó Carlos Perez tarkójára hátulról mér kézéllel ütést a szegedi Bajusz Sándor, majd mosolyogva ül a kispadra. A szintén helyi Oszmajics hasonlóan bátran húzott be ököllel az edzője és játékostársai által körbevett és így mozgásképtelenné vált Gál Gyulának. (Vajon a fent nevezettek külön-külön mit tettek a magyar kézilabdásért?)

Mindehhez asszisztálnak a szegedi újságírók, akik bértolnokként gyalázzák a mindenkori ellenfelet, feltétel nélkül fogadják el a hazai nyilatkozatokat, sőt arra még rá is tesznek egy lapáttal. Mert így egyszerűbb, kényelmesebb, és észre sem veszik, hogy fogalmuk sincs már a tényfeltárásról, az egészséges kételyről, egyáltalán arról, hogy mindig van másik oldal is. Egyszerű eszközökké váltak, és föl nem fognák, el nem fogadnák, hogy a kialakult helyzetért nem kis részben ők is felelősek. (Vajon hallottak ők úgy általában a média felelősségéről?)

A Szeged megverte ellenfelét a döntőben. A Veszprém edzője és játékosai emelt fejjel tűrték az ütéseket, az aljas provokációt, a gyalázkodást, és nagy erkölcsi tartásról tanúságot téve, nem vették fel a kesztyűt, ezzel sok szimpatizánst szerezve a csapatnak. Büszkék lehetünk rájuk. (De vajon mit vesztett a magyar férfi kézilabda?)

És vajon ez a cikk miért nem a sportról szól?