EGY. Elment. Az Öreg. Az a kis mitugrász, aki a Vitrayval bolondozott fekete-fehéren, a zongorista, akinek Keresztanyám volt a koncertjén. Azt hittem, hogy ő nem hal meg. Mármint vannak olyan egyéniségek, akikről nem is feltételezek ilyet. Eszembe se jut. Múlt idő? Ááááá! Halhatatlan…

Életem legizgalmasabb dolga volt a Szeszélyes Évszakok. Na jó, majdnem a legizgalmasabb. Titokban lestem az ajtófélfa mellől, mert olyan kicsi voltam, hogy nem nézhettem meg. A közönség mű-nevetése, a Benny Hill Show-ban futkosó bácsi kergette nénik, nem beszélve a cicijükön zászlót pörgetőkről… Ja, és a Kudlik Juli. Meg a Rómeó és Júlia. Imruskám. Talán igaz sem volt.

Bezzeg manapság! A bulvártól már hánytam. A fotóit nem mertem megnézni. Az orra. Az orránál kezdődött minden. Amikor ahhoz hozzá kellett nyúlni, mert már annyira… Mindegy. Vége. Elment. Remélem hagyják. Mármint békén. A kicsi, öreg Imruskát…

KETTŐ. Megjött. Nem az. Nem hozzám. Neki. Hozzá. Azt mondták, hogy nem lehet, mert a hormonok, meg minden. Jobb, ha ezt elfogadja, mert macerás, meg egyébként is. Anyukája babás magazint, meg anyás magazint „felejtett” az asztalán. A kérdés repkedett: Unoka? Nemrég felfázott. Görcsölt a hasa, de nagyon. Vécére ki, be, ki, be, ki, be, ki… Nagyon pocsékul nézett ki. Talán már akkor sem jött meg neki. De nem beszélt róla. Hormonok, vagy mi. Előfordul. Lehet, hogy ciszta. Daganat. Ja, hát, az is benne van a pakliban, mert a hormonok, vagy mi.

Aztán jött a hír: a daganatnak szívhangja van. Ajándékot kapott. A kicsi, fiatal Babukát.

HÁROM. Angyal vigyázzon rájuk!