– Mit keresünk? – kérdezem a telefonfénnyel pásztázó cimborát. – Egyik barátnőm elvesztette a cipőjét. – A cipőjét? – ismétlem megszeppenve némileg. – Ja… – Találtunk egy cipőt! – mosolyogja felém 1–2 számmal később. – És? – Mondta a csaj, hogy az nem az övé!

Róluk írni hálás feladat! Nekem mindenképpen. Hallószervi adottságok és szakmai hozzáértés híján koncertekről emocionális alapon tudok írni, mesélni, beszámolni. Na, a 30Y emocionálisan a szívem mellett konkrétan. Vagy felett. Esetleg előtt, de mindenképpen közel. Konkrétan eléggé közel. Azért nem vagyok bolondulásig elfogult rajongó. (Persze, mindamellett be kell látnom, hogy nem nagyon tudnám megmondani, mennyi koncertjükön voltam, és hogy véletlenül van egy olyan Utcai jelzőtáblák boltjában megvásárolt (…), véletlenül az együttes emblémájára emlékeztető, egész véletlen a nevemre dedikált, kis Respect-szoborral díszelgő, dohányzóasztalnak használt tábla a szobám közepén.)

Nem tudnám megsaccolni, hogy a Presszóban hányszor voltam (százas egység fele kerekítve sem), így hát viszonyítási alap az van. Meggyőződésem, hogy több ember nem lehetett volna a 30Y koncertjén. A Dj-pultban is táncoltak, az egy szinttel feljebb lévő régi vetítőablakban is álltak – innen hát a „satu érzés”. A legzúzosabb daloknál otthagytam az ötödik sorban táncoló társaságot, hogy még előrébb küszködjem magamat. Büszkén mondom: néha az első sorig is eljutottam (vagy hát kevésbé büszkén: odáig is ellöktek néha). Persze a színpadot támasztó hátraforduló tini legszívesebben földbe döngölt volna szúrós tekintetével…, én magyaráztam volna neki, hogy „én nem”, és hogy a „nagyfiú mögöttem”, és „különben is valahonnan tíz sorral hátrébbról indult az”, de úgysem értené. És akkor ott – előttem tini, mögöttem nagyfiú, jobbra-balra nem tudom, felettem Beck Zoli énekel –, akkor ott üvölteném a kedvenc soraim, és ugrálnék! Vagy legalább lépnék egyet valamerre, valamerre el az izmos kezűtől, és távolabb a gyilkos szeműtől… Legalább picit megmozdulhatnék! De nem, „satu” volt az, ha mondom!

Arról is meg vagyok győződve, hogy az együttes tagjai is éreztek valami satu-szerű szorítást, valahol eléggé közel a szívükhöz. Veszprém imádja őket, ők is imádják Veszprémet, ilyen egyszerű.

„Van, hogy nagyon ritkán úgy érzem, hogy ti erősebbek vagytok, mint én… Köszi!” – úgy értette Zoli, hogy hangosabbak. És talán közben a kezét is a szívére illesztette. Aztán az első ráadásdal (Respect) szövegét ki sem jött énekelni, csak fülelt, hogy milyen hangosak…

Nekem mindig ezek a pillanatok maradnak meg. Jó, hogy ennyire szeretik a közönséget, hogy még mindig ugyanúgy tudnak örülni „nekünk”. Ahogy az is jó, hogy mindig úgy lépnek színpadra, hogy az akkor és ott a világ legjobb koncertje lesz. És valahogy abban a két órában, az mindig az is. Ők ilyenek. Talán embereknek még jobban kedvelem őket, mint zenészeknek.

Nemrég írtam arról, hogy miért fontos a kézfogás színpad alatt és felett. Náluk nem is tudnék erről, mert nincs is olyan, hogy „alatt és felett”. Vagy ahogy Endi (szólógitár) válaszolt korábban arra a kérdésre, hogy miért pont „Semmi szédítő magasság” lett az új album címe: „Talán, mert a koncerteken az a színpad miatti szintkülönbség csak technikai kérdés, nem elvi. Vagy talán, mert fentről lefele nézni éppolyan érzés, mint lentről felfele nézni, és valahogy az működteti az egész világot, hogy igazából nem az áll a reflektorfényben, aki kibeszél, hanem az, aki meghallgat. Eredetileg volt ebben a dalban egy főnixmadaras kép, ami időközben valahogy kirepült belőle. Pedig sokat mesélt arról, hogy mit jelent nekünk estéről-estére zenélni.”

Ezért nem tudom felidézni, hogy mennyi koncertjükön voltam, ezért szeretem őket ennyire. Ezért érzem úgy a koncertjeiken, hogy ott minden együtt van. Hogy ott együtt lép, együtt hunyja le a szemét, együtt dobban, együtt él…

Akkor, ott, az Expresszóban egy színpadon egy cipőben, egy satuban egy szívvel – az a világ legjobb koncertje volt.

fotó: straubbazsi@gmail.com



straubbazsi
straubbazsi.blogol.hu