Bármit is mondanak politikusaink, még véletlenül se higgyük azt, hogy a költségvetés valami bonyolult dolog. Persze a Bevétel és a Kiadás fogalmain kívül olyanokat sem árt pontosan ismerni, mint a Tartalék, Kockázat vagy az Előrelátás – és a Lemondás. Igaz ezeket már gyerekkorunktól megtanuljuk, mégis hajlamosak vagyunk elfelejteni, ha megjelenik a Csábítás…

Azt még nem is tudja a gyerek, hogy mi mennyit ér, de egy dolog ösztönösen már kialakul benne ha a pénzről van szó: Vigyázni kell rá! Ez idővel takarékoskodássá alakul át, ami jellemzően védekező reakció azok részéről, akik nem igazodnak el a pénz világában. Ahogy elindulunk a felnőtté válás útján, egyre erőteljesebben jelentkezik az „élj a mának” életérzés, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy annyira megnövekszik a kockázatvállalásunk (bátorságunk?) hogy teljesen feléljük tartalékainkat. Amint túllendülünk életünk hajnalán – immáron rengeteg ismerettel és tapasztalattal felvértezve – egyre csökken bátorságunk (nő a bölcsességünk?) és sokkal többet teszünk félre későbbi dolgainkra (gyerek taníttatása, nyugdíj stb.). Öregségünkre visszaállunk – ezen a téren is – gyermekkori állapotunkba, és immáron kizárólag nagyon ismerős dolgokra vagyunk hajlandóak pénzt kiadni, a „kincsünket” pedig ugyanúgy rejtegetjük/titkoljuk, mint tíz éves korunkban…

Kezdetben pár gombóc fagyira, tejporra (na, ki emlékszik az ízére?), egy-egy cukorkára költöttem néhány forintnyi zsebpénzem, de az első igazán bátor kiadásra nagyon is emlékszem. Közel egy egész éves zsebpénzem fordítottam egy olyan dologra, amit nem is igazán ismertem. Öt darab bakelitlemez egyben, egy olyan együttestől, amit még nem hallottam, viszont több osztálytársam is nagyon jó zenekarnak tartotta őket: kemény 250 forintért megvásároltam az Illés Albumot. Egyáltalán nem bántam meg, sőt az általános iskola hátralévő éveiben a zenei témájú befektetéseim igencsak megtérültek…

A középiskolai koleszos évek alatt szembesültem azzal, hogy a zsebpénzből az Igények helyett gyakran Szükségletekre is költeni kell (aki az Otthon védő szárnyai alatt nőtt fel, az bizony ezt nem 14 évesen ismeri meg). Mert ha korog a serdülő gyomra, akkor nem fagyit vagy csokit vesz, hanem kenyeret. Ha pedig el akar menni egy meccsre vagy koncertre, akkor a jegy árát a szájától kell megvonnia.

A Csábítás a fiatal felnőttkorban a legerősebb, az első jövedelem stabil forrása, a szabadság, a függetlenség érzése, a kifogyhatatlan energia és az igazi gondtalanság (felelősség-mentesség?). A Gond akkor jelentkezik, ha költekezésünket még Hitelből is fedezhetjük.

Szerencsére Európa vérzivataros története óvatosságra tanította a kontinens lakóit, ellentétben a tengerentúliakkal, akik túlköltekezéseik – és az azt finanszírozó hitelek válsága – miatt most éppen a világgazdaságot is megrengetik. Az Amerika-imádat, a nagyzolás, de leginkább a fogyasztás-mánia olyan méretűvé nőtt hazánkban, hogy lassan minden szinten fenyeget a Csőd. Az Állam, az Önkormányzat, a Polgár már a hitelt is hitelből finanszírozza, ezáltal mostani jólétének árát utódaival fizetteti meg.

Mert persze minden gyerek szereti a cukorkát, de melyikünknek jutott volna eszébe kölcsönkérni azért, hogy vegyen egyet? Vagy ami még rosszabb: Kinek lett volna olyan felelőtlen, hogy ezután még kölcsönkérjen azért, hogy a tartozását megadja?

Miközben újabb cukorkákat vásárol…