Kidobtam. Tudod, azt a régi vackot. Amit régóta tartogattam, tettem ide-oda, ki tudja, hova, hátha jó lesz még valamire. Nem volt jó semmire. Nem is lett volna. Mert az egy vacak. Egy régi dirib-darab az életemből. A múltam. Olyan régről volt velem, ami talán nem is volt igaz. Egy hasznavehetetlen semmiség. Nem is kellett egyik lomisnak sem. Otthagyták. Tudom, mert figyeltem rá.

De ugye jól döntöttem, hogy kitettem? Ugye? Nem mintha nem lenne mindegy, mert ma reggel elvitték. Nem láttam konkrétan az eseményt, csak hallottam. Az ágyból. Este tízkor még megvolt. Azt láttam. Konkrétan. Ott álltam felette, és néztem a hülye sárga utcai fényben. Úgy nem is volt olyan ütött-kopott. Sőt! Szép arany színe volt. Nem foglalt nagy helyet, mint a szomszéd vécécsészéje. Szerényen megbújt, félig az egyik kartondoboz alatt. Olyan elhagyatottnak tűnt…

Mert az is volt. Elhagytam. Megcsaltam. Vettem másikat. Ő volt az első. Még úgy kaptam. Egy fillérembe sem került, nem kellett megdolgoznom érte, mégis nagyon vigyáztam rá, és ragaszkodtam hozzá. Megöregedett. Én is. Elfáradt. Én is. Kidobtam. Én is, mint mások a sok vackukat.

Most már a szeméttelepen van. A többiekkel. A kanapékkal, a ruhákkal, a tévékkel, a dobozokkal, a szerszámokkal, a sok ezmegazzal. Nincs egyedül.

Lassan elfelejtem majd. Úgy, ahogy eddig sem emlékeztem rá, hova tettem, azt sem tudtam, hogy még megvan. Igazából ezért dobtam ki. Nagyanyám mondta, hogy amit egy évig nem keresel, azt már nem is fogod. Kivéve talán az útlevelemet. Bár…

Súlya volt, na. Nehéz volt. Elhitette velem, hogy boldog kiskamasz voltam. Pedig a túrót. Fájt az élet. De most ez is fáj. Az, hogy kidobtam. A francba. Na mindegy. Talán most leülepszik a sár, mert nincs, ami felkavarja.

Punktum.