Az előadás arra éleződött volna ki március 27-én, hogy bemutassa: a politika tulajdonképpen olyan, mint a művészet. Ebben nem is kételkedem, de ahogy most a kedves olvasó sem tud mit kezdeni a kijelentéssel, én sem jutottam közelebb a megoldáshoz. Az előadás nagyszerű volt, de nem találtam meg a párhuzamot a két dolog között. Lehet, hogy bennem van a hiba! Hát akkor nézzük meg, miről is volt szó!

Navracsics Tibor az első találkozási pontot a politika és a művészet között abban látta, hogy tulajdonképpen egyikhez sem kell szakmai előképzettség. Képeznek politológusokat, de ez mégsem jelenti azt, hogy érteni fognak a politizáláshoz. Ennek a lényege nem a szakmai képzettségben rejlik, ahogy a művészeté sem. Egy író sem tanulhatja meg azt, hogyan kell verset írni – a tehetség vagy bennünk van, vagy hiányzik belőlünk. Ilyen fajtán egy politikus művésznek tekinthető. Azt persze hangsúlyoznunk kell, hogy nem minden politikus művész; és nem minden művész politikus. Az utóbbihoz több embert találnánk, mint az elsőhöz, de ez már egy másik téma lenne…

– Azért nekem eszembe jutott, hogy miért nem létezik a párhuzam: ugyebár, amit ezek az emberek csinálnak, az munka. Különbség tehát az, hogy a politikusokat – valljuk be – megfizetik, de a történelemben én legtöbbször csak nélkülöző költőkről, írókról és festőkről hallottam.

Az előadó szerint a legtöbb szakmában a szakmai előmenetel a szakmai életrajztól függ. A politika kivétel ez alól. A politikus behozza a személyiségét a munkásságába, ezzel hat a közvéleményre, és mondhatni, ezzel alkot műalkotást. Ugyanígy a művész személyiségi jegyei is megfigyelhetők munkásságán. Ha egy politikus személyisége által műalkotási képet alkot magáról, akkor hatást tud gyakorolni a népre – mivel az emberek többsége nem racionálisan dönt, Magyarországon ez érezhető, hiszen a választások alkalmával az emberek érzelmeik alapján húzzák be a négyzetekbe az X-eket.

– Ez egy olyan pont volt, amivel teljes mértékig egyet tudok alkotni. Ugyanis, ha egy politikus megnyerő képet mutat magáról, akkor mondhatni szerepet játszik, mint egy színházban. Az is igaz, hogy ránk, magyarokra jellemző: aki velünk van, szeretjük, aki ellenünk, utáljuk.

A művészetben fel lehet rúgni a szabályokat, hiszen ez sok irányzatban nagyon fontos tényező. Azonban ha a politikában teszik ezt meg, az súlyos következményekkel járhat. Ezen nincs is mit vitatni, ám felvetődik egy kérdés: a politikai kampányt mióta nevezhetjük stilizált háborúnak? Ugyanis az előadásban felhívták rá a figyelmünket, hogy a kampány valóban az – és már megint egy egyezési ponthoz érkeztünk. Tehát a háború! Ahogy egy színházi előadás seregszemléjén, itt is felvonulnak a pártok, majd különböző eszközökkel csatába szállnak (plakátok, reklámok, dalok, transzparensek, beszédek). A nagy összecsapásra is sor kerülhet mondjuk egy nyilvános vita keretében, és persze viszik magukkal az embereket is. Mondhatnánk, hogy áldozatokat is követel, hiszen választások idején sok barátság megszakadhat a nem egyező vélemények miatt.

– Kicsit máshol találom az egyezést a két dolog között már megint. A művészet gyakran szól ezekről a politikai harcokról, a háborúkról, azaz pont ellenük…

„Az ember elindul a döntéshozatalban, de nem tudja előre, milyen következménye lesz.” – és Navracsics Tibor ezzel a mondattal kezdte el összehasonlítani a politikai programot egy zeneművel. Szerinte a politika nem racionális cselekvésekből áll. Ha elindítunk egy programot, gyakran nem biztos, hogy elérjük a kitűzött célt, hanem utat kell változtatni. Ehhez azonban jól működő kormányzatra van szükség, és olyan emberekre, akik összehangoltan tudnak dolgozni, mint egy zenekar tagjai. A zenészek gyakran szembesülnek vele, hogy valamilyen okból improvizálni kell, ők is más útra lépnek. Persze a politikában jobb lenne, ha betartanák a mondást: járt utat járatlanért el ne hagyj!

Talán az utolsó egyezés, amit kiemelnék, hogy a média fontos szerepet játszik a két dolog terjesztésében. Megtudhattuk az előadótól, hogy az emberekhez a média által a politikának csak egy leegyszerűsített képe jut el.

– Egyetértek, főleg, mert én is csak ezt a képet látom. Azonban nem találok párhuzamot, bárhogy nézem is. A művészet még akkor is „többként” jut el hozzám, ha azt a televízióban látom. Persze a politika színházszerűen működik, s mi már csak az „előadásnak” vagyunk szemtanúi, hogy a színfalak mögött ki mennyit dolgozik, azt már nem láthatjuk. Ennek ellenére én akkor is tartom magam az álláspontomhoz, hogy ez nem lehet egyező pont!

Összefoglalva bizonyos érvek valóban amellett szólnak, hogy a politika olyan, mint a művészet. Ezt talán nem a mi feladatunk megvitatni. Talán egyszer elbeszélget erről a témáról egy politikus és egy művész. Addig pedig beérjük Navracsics Tibor érveivel. Ugyanis az előadás tényleg fantasztikus volt, talán az eddigiek közül a legjobb. Az, hogy pár ponton nem értek egyet, semmit nem jelent. Bizonyára a fent írtakat is sokan kritizálják. Így hát kedves olvasó, ha a legközelebbi előadást inkább személyesen élné át, akkor szeretettel várjuk a következő éjszakai programon!

Előadó: Dr. Németh András professzor (ELTE)
Téma: Az antropológiai idő
Helyszín és időpont: V épület (Vár u. 20), április 17. (csütörtök), 22.00


Ani
annni@citromail.hu