Azt hiszem, nem lehet abban vita, hogy a hard rock két legnagyobb hatású zenekara a Led Zeppelin és a Deep Purple volt. Ha helyesek az információim, a két kultikus banda soha nem lépett fel egyazon eseményen. Nos, ami az anyazenekarok között nem következett be, azt Magyarország két nagyszerű tribute bandája már nem először hozta tető alá: egy estén döngették a Zep és a Purple nótáit.

Péntek este először a Cry Free lépett színpadra. Atkáék viszonozták Gergőéknek a januári backingelést, amikor is a Zepsession vezette fel a bulit Magyarország Deep Purple cover zenekara szokásos januári Wig-Wamos döngetése előtt. És akkor itt hadd számoljak be egy személyi változásról. Nyolc év után Kállai Jani gitáros úgy döntött, nem folytatja a bandában a zenélést, helyét egy tanítványa, a mindössze húszesztendős Lee Olivér vette át. (Minden jót neked, Janika!)

Szóval, úgy tíz óra tájban kezdett el zakatolni a Highway Star a színpadon. Mindössze hetven percet játszottak, de azt maximális töménységgel. Hozták a nagy slágereket, de bele tudtak csempészni azokba is valami újat: például a Black Night-ban Sonka úr zongoraszólót nyomott a hammond-variáció helyett, és nagyon jót tett a dalnak a vérfrissítés. Szépen szólt a Who do we Think we Are nagy slágere, a Mary Long, de roppant módon élveztem a Tommy Bolin-korszak két nagyágyúját a Gettin’ Tightert (Atka kedvence, mindenféle énekvariációban ki is éli magát benne) és a You Keep On Moving-ot. Óriási hangulatot teremtett a Cry Free, keményen dolgoztak a színpadon, amit a szépszámú közönség nagyon nagyra értékelt. Olivért megismertük, aki egy picit izgult, (teljesen érthetően: ez volt a második koncertje a csapattal) de az levettük, hogy nagyon nagy tehetség ez a kissrác.

Aztán jött Tomi, Gergő Balázs és Bálint. A Coda album We’re Gonna Groove-jával indítottak. Hát, ez nem az ismert Zep slágerek közül való. A Zepsession aztán ezen az úton ment tovább. Nem erőltették nagyon az ismert nótákat: játszották a Presence dalait (Achilles Last Stand, Nobody’s Fault But Mine), vagy a The Houses Of The Holy felvételeit. (Over The Hills and Far Away, The Song Remains The Same) A Thank You líráját alaposan felpergették, még arra is figyeltek, hogy a Guns ’n’ Roses Sweet Child O’ Mine-ját is belecsempészték.

Szép volt az a jelenet is, mikor Atka váratlanul feltűnt a színpadon, és Bálinttal néhány taktust együtt énekeltek. Amúgy Bálint nagy formában volt: szívét-lelkét kiadva énekelt, hol középről, hol valamelyik hangfaltorony tetejéről – és mellette lelkesen csörgőzött is (képzett ütőhangszeres a srác). Gergő nagyszerűen gitározott, bár végig a Fender Telecastert nyüstölte, nem vette elő akusztikus gitárját vagy mandolinját, de nagyon sok érzelem volt a játékában. Amúgy igazi, telt, dögös hangzást hoztak össze, hiszen a koncerten fellépett velük Kriki, az eredeti gitáros is, aki még 1992-ben hozta össze a csapatot. Most Németországban él, de ha teheti, mindig fellép velük.

A koncert utolsó részére hagyták a Whole Lotta Love-ot és a How Many More Timest, jól elhúzva, sok betétet beléjük rámolva. Nagyokat jammeltek, bár Tomi most nem szólózott a dobon – nem volt Moby Dick. Igazi örömzenét produkáltak, és fokozni tudták azt a nagyszerű hangulatot, amit a Cry Free előzőleg megteremtett. Tették mindezt egy nem greatest hits műsor prezentálásával. A Rock and Roll előadásakor már euforikus hangulat uralkodott a teremben. Ja, és nem volt a Stairway To Heaven! Elismerésem srácok, hogy el mertétek hagyni, Robert Plant sem énekelte a nyáron Pesten.

Sajnos ritkán lép fel mostanában városunkban a Zepsession. Tehetnék kicsit sűrűbben is, mert ez az este fényesen bizonyította, hogy helyük van a helyi rockmozgalomban. De a Cry Free-t is visszavárjuk.