Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik néhány páratlan alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek vagy kihulltak a kánonból, vagy különféle okokból ritkán jutnak el a nagyközönséghez.

Amikor mi, magyarok nyaranta Horvátországban pancsolunk az Adria partján, valószínűleg nem gondolunk a horvát irodalomra. Én sem henceghetek azzal, hogy ismerem. Mi több, korábban kimondottan idegenkedtem a Balkántól. Idén nyáron lesz három éve annak, hogy egy kis horvát üdülőfaluban, Vinjeracban töltöttem el 6 napot, ekkor jártam Zadarban is. Az ottani hangulat a Balkánnal kapcsolatos sötét elképzeléseim átértékeléséhez vezetett, hiszen nekem a legrövidebb út egy nemzethez az adott náció irodalma. A horvát falu és Zadar – azaz az adriai hely szelleme – felkeltette az érdeklődésemet a horvát, s tágabban vett Balkán irodalma iránt, de azóta sem sikerült olyan könyvre bukkannom, amely egyszerre elégíti ki a horvát identitás iránti érdeklődésemet, nyelvi kalandban is részesít, miközben izgalmas, önmagam háborúságaira is vonatkoztatható, megtermékenyítő alkotás egyszerre.

Nemrégiben Scheinék irodalomtörténete felhívta figyelmemet Miroslav Krleza első regényére, amely 1932-ben született, Filip Latinovicz hazatérése címmel. Vonzott, mert művészregény, amelynek festő főhőse elveszve bolyong szülővárosában, érdekelt benne a balkán világ vagy a régi monarchia atmoszférája, s ha ez még nem lenne elég: az is olvasásra buzdított, hogy magam is horvát származású vagyok, s a regényhős nevében a nevemet viseli: Novics – Latinovicz.

Krleza kétségkívül a huszadik századi modern horvát irodalom megteremtőjének tekinthető, ez a kötet pedig akkoriban revelációnak számított. Ugyanazt a feladatot hajtotta végre, amit Joyce vagy Mann Nyugat-Európában, azaz megújította hazájában az irodalmi nyelvet, létrehozta a közép-európai modern ember dilemmáit, súlyos kérdéseket vetett fel. Persze igazából horvát nemzetről akkoriban aligha beszélhettek. Krleza regénye is sokkal inkább hasonlít Musil A tulajdonságok nélküli emberéhez, amely célját keresi a soknemzetiségű, roskadozó, kaotikus Monarchiában. Engem a könyv azonban mégsem a történelmi horizont, hanem a regényhős zavarodott ődöngése miatt érdekelt.

Filip festőművész, aki negyvenévesen hazatér szülővárosába, Zágrábba, ahonnan annak idején szinte kamasz fejjel távozott, mert anyja egy átdorbézolt éjszaka után kidobta. Filip visszatér anyja birtokára, Konstanjevecbe, abban reménykedve, hogy a nyugati utazásai során szerzett világunalmára szülőföldjén gyógyszerre bukkan majd, és festői pályafutása is megújul, azaz végre sok éves hányattatás után önmagára talál. Ehelyett azonban egy zűrzavaros, szürke vidék fogadja, a „pannón mocsár” , ahol minden cél, haladás, józan ész és nemes érzés megfeneklik. Művészi megújhodása sem következik be: furcsa, fárasztó tétlenségben telnek napjai, nem képes festeni, és egész lénye, művészi tehetsége megkérdőjeleződik. Végül beleszeret egy Bobocka nevű, kétes erkölcsű férjes asszonyba, de a helyi emberi viszonyok megakadályozzák abban, hogy ez a kezdettől kudarcra ítélt, furcsa kapcsolat beteljesedjen. A regény legizgalmasabb fejezeteiben Filip belső monológjával, önkínzó gondolataival találkozunk, melyeket egy görög származású odatévedt idegen úr, Kyriales kijózanító szólama ellenpontoz, aki könyörtelenül ráébreszti hősünket élete hazugságaira és úgy általában a létezés nevetségességére, tragikumára. Filip idealista elképzelései és művészetről vallott emelkedett nézetei, illetve önmagáról alkotott hazug képzete Kyriales materialista, könyörtelenül őszinte szavaival és mizantróp jellemével szemben menthetetlenek. Nincs orvosság, csak az újabb menekülés, az elutazás. A hős belebukott saját életébe.

Krleza regénye éppen abban az élethelyzetben talált meg engem, amikor pontosan efféle kérdések foglalkoztatnak. Hogy mi az én identitásom is valójában, önmagamban, bennem és a mások szemében, és ki az, aki szövetségesem lehet a megértésben. Ilyen és ehhez hasonló kétségeket ébresztett bennem a kötet, miközben az egész közép-európai identitás problémáira is rávilágított. S ennél több aligha kell. Talán még az, hogy a szerző polcomon rejlő elbeszéléseit is elolvassam.

Novics János