Középiskolai osztálytársaim egynegyede már külföldön él, és egy kezemen meg tudom számolni, hogy kik tekintik mai napig otthonuknak azt a települést, ahol annak idején – lassan 20 éve – éltek. De még mindig jobb a helyzet, mint annál az ex-nagyváradi cimborámnál, ahol a 10 éves osztálytalálkozót Passauban rendezték, ugyanis már csak az osztályfőnök él Erdélyben (a többség Nyugat-Európában). Ezt nevezik mobilizációnak, vagy már inkább migrációnak. De mi hajtja külföldre a fiatalokat?

A történethez tartozik, hogy Győrben jártam kéttannyelvű szakközépbe, ahol harmadikra mindenkinek megvolt egy felsőfokú nyelvvizsgája, így azért nem lehet a személyes példám alapján általánosítani. Mindig nagy büszkeséggel mesél(t)em azt a történetet, ami egy angol órán esett meg velünk. Az új fiatal tanárnő azt a kérdést tette fel a diákoknak, hogy a világon ki melyik városban élne, és miért?

A röpke fogalmazás eredménye mindenkit meglepett, ugyanis az osztályból hárman írtak magyar várost, ráadásul mind ugyanazt: a három veszprémi Veszprémet nevezte meg, pedig az osztály különböző pontjain ültünk. Parázs vita kezdődött, illetve vitának nem is nevezném. Lenézőn fordultak felénk osztálytársaink és persze a tanár is; hogyan lehetne egy magyar kisvárost Londonnal, New Yorkkal vagy mondjuk Barcelonával összehasonlítani? Ám nekünk hiába magyaráztak, cinkosan összekacsintva dőltünk hátra a széken, látványosan bizonyítva társainknak a lokálpatriotizmus hétköznapi jelentését. Hja, kérem, mi olyan városban lakunk, ahova érdemes visszamenni, amit van miért szeretni. (Hármunk közül ketten ma is Veszprémbe jövünk haza a munkából, a harmadik társunk Németországba ment férjhez, és ma Ausztriában él családjával.)

Az egyetemen egy évfolyamtársam egy láda pezsgőt tett arra, hogy leszerelésem után egy évvel Pesten fogok élni. Azóta sem adta meg… Az egy külön cikk lenne, ha arról mesélnék, hogy a magyar-töri szakos csoporttársaim közül kiből mi lett (és legfőképpen kikből lettek tanárok), most azonban csak egyetlen történetet mesélnék el. Norbi cimborám ott került állásba, ahol a gyakorló tanítását is csinálta egy Pest környéki gimnáziumban, rövid idő alatt osztályfőnök lett, szerette a diákjait, élvezte a tanítást. Aztán őt a menyasszonya hagyta ott, ő pedig a tanári pályát. Elment Írországba – szintén egy csoporttársunkkal együtt –, ahol ma napközben operátorként futószalag mellett tanári fizetésének kétszeresét keresi, esténként pedig egy kocsmában bárpultos. Egyelőre nem tervezi, hogy hazajön, élvezi, hogy megbecsülik, hogy szórakozás mellett is annyit tud félretenni, amennyit itthon egy évtized alatt sem.

Anyai ágon sváb származású vagyok, így – a ’46–’48-as kitelepítések „eredményeként” – több rokonom van Németországban, mint itthon. Könnyedén megkaphatnám az állampolgárságot, hiszen lazán produkálhatnék két német dédszülőt, a nyelvet is beszélem és szállásom, munkám is gyorsan lenne. Mégsem fordult meg soha a fejemben, hogy kimegyek hosszabb időre!

Sokat morfondíroztam arról, hogy minek kellene történnie ahhoz, hogy elhagyjam az országot. Ahogy végigfantáziáltam a magyar történelmet, talán 1956. november-decemberében vívódtam volna nagyon, amúgy soha. Mert én itt születtem, ez a hazám. A család, a barátok, a város, a Bakony, a Balaton, a kézilabdacsapat, a nyelv, a múlt, a kultúra, a zene (a nép-től a rockig), a hagyományok, a bor, a gulyásleves, a rakott krumpli, a mákos bejgli, a Himnusz, a Szózat.

Mert én hűséges típus vagyok. Légy híve rendületlenül Te is…