Március 15. – s egyben a Szabad Sajtó Napjának – alkalmával közel sem lehet hálásabb feladat, mint egy médiáról szóló filmről értekezni, s a honi médiaviszonyokat taglalni. Hálás, de nem lelkesítő, reménytelen, de mégsem lehetetlen. Ha olyan nagyon nincs is okunk az ünneplésre, azért örüljünk annak, hogy van mit ünnepelnünk, és lelkesedjünk attól, hogy van mit szidnunk.

Persze mindez legkevésbé szól a fent nevezett filmnek. A nagy szavak napja is ez, s hadd írjam azt, hogy valóban zseniális munka Cloony sajtófilmje. Engem Cloony eddigi munkái közül természetesen Rodriguez Alkonyattól pirkadatig című opuszában ragadott el leginkább, de a hölgynézők bizonyára véget nem érő sorban tudnák skandálni a színész-rendező korábbi nagy alakításait is.

Mindig örömmel tölt el, ha egy befutott színész maga áll neki filmet készíteni, s abból legalább akkora siker születik, mint egynémely korábbi játékából. Hasonló példa Tommy Lee Jones Melquiades Estrada három temetése című mozija, s ami külön meglepetés számomra, hogy egyik újdonsült rendezővé vált aktor sem kíván túlságosan nagyot markolni. Ahogy Tommy Lee Jones művében, úgy George Cloony filmjében is éppen az a nagyszerű, hogy hihetetlen nyugalommal, visszafogottsággal és alázattal nyúlnak a témáikhoz, és éppen ezzel a szolidsággal képesek – szinte már ismeretlennek tűnő módon – hatni.

Cloony az ’50-es évek Amerikájának „mccarthysta” időszakát boncolgatja, amikor országszerte attól rettegtek a derék északiak és déliek, hogy a komenisták beszivárogtak államapparátusuk gépezetébe, s ott az egész népre és nemzetre – sőt az egész világra – nézve háládatlan tevékenységet folytatnak. Az akkor ismert médiaszemélyiségek közül az egész őrülettel csak nagyon-nagyon kevesen voltak képesek szembenézni, s aki ezt tette, az sok mindenre számíthatott, csak elismerésre a legkevésbé. Mégis voltak, akik meg merték ezt tenni, s egy Edward R. Murrow nevű fickó jó néhány évet annak szánt az életéből, hogy véget vessen ennek a modern kori boszorkányüldözésnek.

Figuráját David Strathairn alakítja kitűnően, s az ő kollégáját játszó személyben maga a színész-rendező Cloony is feltűnik. Hasonló tökéllyel, mint ahogyan a filmjét is alakítja. Egyáltalán nem akar a középpontban lenni, nem kíván senkit sem lejátszani. Ez a fajta visszafogottság természetesen az egész filmre vonatkozik. Fekete-fehér képeket látunk eredeti archív felvételekkel együtt, végig minimális mennyiségű zene szól, akkor is csak valami kis jazz vagy soul, néha egy kis bőgő, basszus. No meg rengeteg cigaretta és annak a füstje. Nincs itt semmiféle fitnessfasizmus, hogy a dohányzás így, a dohányzás úgy, ezek cigiznek. Mert van mit elfüstölniük. Örömöt, bánatot és rengeteg szorongást.

Aki kuplerájba kerül… – tartja ugye a régi bölcsesség –, az ne csodálkozzon rajta, hogy hátulról próbálnak elé kerülni, s ezek a faramuci helyzetek biza rengeteg problémát szülnek. Nem elég kiállni valami olyan dolog mellett, aminek a támogatásával csak kevesen értenek egyet, de meg kell oldani a hétköznapok magánjellegű problémáit is, anyut el kell tartani, taníttatni kell a gyereket, kutyát futtatni, satöbbi, satöbbi. S ehhez nyilván a cigi a legjobb stimuláló. Még akkor is, ha rossz; akkor meg különösen, ha ez a korszak meg van róla győződve, hogy egyenesen használ az egészségnek.

Szóval efféle szépségek és okosságok lennének itt. Ami számomra különösen meglepő volt, hogy el nem tudtam volna képzelni egy Hollywoodban megizmosodott pacáktól, hogy ilyen finomságokra képes. Ahogy a félelmet és a félelem keltette szorongást vissza tudta adni, az tényleg döbbenetes volt. A film utáni beszélgetés alkalmával előkerült ez a téma is, hogy egyáltalán csak politikai irányú félelmeink kelthetnek-e szorongást, s könnyebb-e a helyzetünk, ha félelmeink nem csak politikai irányultságúak?

Király Viktor – a filmklub szervezője – barátunkat és kollégánkat, Németh Daoldin Csabát hívta meg egy kis beszélgetésre a film utánra. Csaba beszélt az ’50-es évek Amerikájának televíziózásáról, s arról, hogy igazából ettől az esettől kezdve lehet mondani azt, hogy valóban bealkonyult a minőségi műsorszórásnak. Témaként előkerült a honi média helyzete is, amiről sajnálatos módon szintén azt lehet mondani, hogy nem éppen bizalomgerjesztő. Egyrészt mert egyáltalán nem független, másrészt – valószínűleg függési viszonyainál fogva – mert felettébb silány. A tömegszórakoztatás vette át nálunk is a minőségi műsorszolgáltatás szerepét, s az a fajta igénytelenség és színvonaltalanság, ami ezekből a csatornákból árad, a legkevésbé sem bizalomgerjesztő, de ami a legnagyobb baj, hogy a jövőt tekintve sem túl reménytejes. Függetlenség ide, szabadság oda, nincs könnyű dolga annak, aki elfogulatlan próbál maradni. Igazán az a döbbenetes, hogy annak kell örülnünk: egyáltalán létezhetnek, fennmaradhatnak elvétve még minőségi dolgok. Szóval Isten óvja kis hazánkat meg a nagy világot, s szép napot, napokat mindenkinek, aki tud még örülni 15-ének, s ünnepelje mindenki azt, amit jónak lát!

Jó éjt és jó szerencsét; amerikai film; rendezte George Clooney; készült 2005-ben.

A SZERET Filmklub a Művészetek házában működik, minden második szerdán vetítik filmjeiket. Az idei téli-tavaszi programsorozatban a foglalkozásokról, hivatásokról, szakmákról láthatnak filmeket az érdeklődők – az újságírók után Antal Nimród Kontroll című filmjében az ellenőrökről, Hajdu Szabolcs Fehér tenyerében a sportolókról, Szőke András Hasutasokjában a vasutasokról és Peter Weir Holt költők társaságában a tanárokról.