Népszavazásra készülünk, a Fidesz kezdeményezése kapcsán élhetünk a közvetlen demokrácia eszközével a felsőoktatási tanulmányi hozzájárulás, a vizitdíj és a kórházi napidíj kérdésköreiben. Ez a szavazás ügydöntő jelentőségű, vagyis ha érvényes és eredményes lesz (ehhez az kell, hogy a választópolgárok több mint egynegyede hasonlóképpen szavazzon az egyes kérdések esetében), akkor kimenetele kötelező érvényű az országgyűlésre és a kormányra nézve.

A népszavazási rendszer egyik korlátja abból fakad, hogy csak eldöntendő kérdéseket lehet feltenni, hiszen bármilyen más megoldás feldolgozhatatlan lenne. Még az így feltett, mondhatni „igen-nem” kérdésekké „butított” problémafelvetések esetében is nagy a manipuláció veszélye és lehetősége, és egyáltalán nem mindegy, hogy ki és hogyan fogalmazza meg azokat.

Most vasárnap a következő, a Fidesz által megfogalmazott kérdésekre keressük a választ: Egyetért-e Ön azzal, hogy az államilag támogatott felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatóknak ne kelljen képzési hozzájárulást fizetni? Egyetért-e Ön azzal, hogy a háziorvosi ellátásért, fogászati ellátásért és járóbeteg-szakellátásért a jelen kérdésben megtartott népszavazást követő év január 1-jétől ne kelljen vizitdíjat fizetni? Egyetért-e Ön azzal, hogy a fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátásért a jelen kérdésben megtartott népszavazást követő év január 1-jétől ne kelljen kórházi napidíjat fizetni?

Nekem személy szerint az a legnagyobb problémám ezekkel a kérdésekkel, hogy azt sugallják, bizonyos szolgáltatások ingyenesek lehetnének, azaz ingyenesen járnának mindenkinek, ha nem lenne néhány gonosz figura, akik a kezüket dörzsölgetve fülelik az államkasszába csordogáló 300 forintok csörgését. Pedig aki veszi a fáradságot, és végiggondolja a dolgot, az rájön, hogy a népszavazási kérdések által megcélzott fizetési kötelezettségek az állami szolgáltatások valós költségének csak töredékét fedezik.

Mivel én magam az oktatás területéhez értek valamicskét, ezért a kérdéskörök közül a „tandíjként” aposztrofált tanulmányi hozzájárulás problematikája áll a legközelebb hozzám. Természetesnek tartom, hogy az érintettek nem örülnek annak, hogy az eddigihez képest (jelenleg körülbelül 40% a költségtérítéses képzésben résztvevők aránya) mintegy kétszer annyi diáknak kell az új finanszírozási modellben komolyabb tanulmányi hozzájárulást fizetnie. Ugyanakkor annak a tudatnak sem örülnék a felsőoktatásba kerülők helyében, hogy egy statikus rendszerben egy nagyrészt egyetlen vizsgahelyzetben produkált teljesítményem alapján dől el, hogy a főiskolai, egyetemi éveim alatt a költségtérítéses vagy az államilag finanszírozott képzésben vehetek-e részt.

Az újragondolt szociális- és tanulmányi ösztöndíjrendszerrel, valamint megfelelő kondíciójú diákhitel lehetőségével megtámogatott tandíjkonstrukció éppen a tehetséges diákok (és másodsorban a szociálisan rászoruló hallgatók) helyzetének megkönnyítését szolgálja – emellett persze megnehezíti azoknak a diplomához jutását, akik tanulmányi téren kevésbé vitézkednek. Ez egy dinamikus és az eddiginél jóval igazságosabban működő konstrukció lehet – hogy mennyire lesz az, az nagyrészt a hallgatói önkormányzatoktól is függ, melyek végső soron felelősek az ösztöndíjrendszerek helyi kialakításáért.

A népszavazási kérdésekre adott „igen” válaszok egyben „nemet” is jelentenek. Nemet mondhatunk velük a változtatás igényére. Lehet, hogy sokak számára siralmas kísérleteknek tűnnek ezek az intézkedések, de arra irányulnak, hogy valamilyen módon próbáljuk megváltoztatni az oktatás és az egészségügy helyzetét Magyarországon. A vizitdíj egy éve működik, az új oktatásfinanszírozási modell pedig igazából még be sem üzemelődött. Egyelőre még nem látszik, hogy hosszú távon mennyire lennének működőképes konstrukciók, de az biztos, hogy ha már most megtorpedózzuk ezeket, akkor olyan helyzetet stabilizálunk, amivel senki sem elégedett.

Többször hallottam az igenpártiak részéről azt a nyitóérvet, hogy „a kormány nem veszi tudomásul, hogy ebben a gazdasági helyzetben nem lehet ilyen terheket róni az emberekre”. Sajnos úgy gondolom, hogy messze vagyunk attól a gazdasági (és még messzebb a lélektani) helyzettől, amikor valamire, amiről egyesek azt állítják, hogy azt ingyen is megkaphatnánk, szívesen áldozunk majd pénzt…

Úgy érzem, állampolgárként a legnagyobb hálával tartozunk a Fidesznek, hiszen lehetőséget biztosított arra, hogy néhány, a pillanatnyi helyiértékén messze túlmutató kérdésben nyilvánítsunk véleményt. Most döntést kell hoznunk, hogy mire mondunk vasárnap nemet: a változtatás kísérletére vagy a legnagyobb ellenzéki párt népszavazási kérdéseire…

Király Viktor
az SZDSZ veszprémi csoportjának ügyvivője,
VMJV oktatási és ifjúsági bizottságának külső szakértője