Ne várjon tőlem senki részletekbe menő elemzést, bele- és félremagyarázást, mert erről az országos média bőségesen gondoskodik. Kampányszöveggel, pártszlogenekkel sem traktálnám a becses olvasót, mivel ezektől igyekszem – függetlenként – függetleníteni magam. Az alábbiak csak egyszerű gondolatok, de sokkal inkább kételyek a vasárnapi népszavazással kapcsolatban.

Előrebocsátanám: a magyar egészségügy és felsőoktatás – hozzávetőlegesen ezeket érinti a hétvégi akció – úgy ahogy van (intézményekkel, a benne dolgozókkal, kezeltekkel/oktatottakkal együtt) egy korhadó, szúette fatörzsre emlékeztet. (Ennél már csak a nyugdíjrendszer problémásabb és ezért veszélyesebb is, nem véletlen, hogy ahhoz senki nem mert, és sajnos nem is fog nyúlni egy darabig.) Ezek az ingatag fatörzsek eléggé nagyok (értsd: túl sok polgárt érintenek) ahhoz, hogy rendszeresen szállítsák a populista elemeket a pártkommunikációhoz, de pontosan ugyanezért viszolyog minden politikai szereplő a megújítástól. A reform szükséges. (Ahhoz három cikk is kevés lenne, hogy ezt tényekkel alátámasszam, bár úgy vélem, ezt minden aktív életet élő magyar nagyon is jól tudja.) A módját azonban vitatom. Nagyon is.

A reform szó jelentése javítás, újítás. A vizitdíj, a kórházi napidíj, és a tandíj/”fer” az egyszerű honpolgárnak azonban nem jelent többet teher- (illetve az állam részéről bevétel-) növelésnél. Sarkított példával az a helyzet jut eszembe a versenyszférából, amikor a vállalkozónak tőkére (profitra, eredményre stb.) van szüksége, és ezért egyszerűen megemeli az árait (az árrést). Ahelyett, hogy azt nézné meg, mivel csökkentené a költségeit, hogyan növelhetné a termelékenységet, milyen új piacokat/partnereket találhatna, milyen módon racionalizálná a működését. Az okon nem kell sokat filózni: egyszerűbb a számokat átírni, mint (ön)vizsgálatot tartani, és szembesülni a hibákkal.

Félreértés ne essék, én örömmel fizetek többet azért, ha valami többletet (hozzáadott értéket) kapok. Étterembe is azért megy el az ember (néha), mert valami olyat kap – és itt nem feltétlenül az ételre magára, de akár a hangulatra, a körülményekre is gondolhatunk –, amit otthon nem. Ilyen többletről szó nincs a fent említett „új” kötelezettségek kapcsán!

A diplomám ugyanis nem ér többet, ha fizetek a tanulásért! Mert továbbra is olyan tudást kapok, amit nem, vagy nehezen tudok az életben alkalmazni (értsd elhelyezkedés, diplomás munkanélküliség). Ráadásul az oklevél értékét csak tovább csökkenti az a jelenség, hogy tömegével kapják meg olyanok is (a költségtérítésesek jelentős része) ugyanezt, akik 15 évvel korábban még az érettségit sem biztos, hogy letették volna. Anno (’95) az egyetemeket belekényszerítették a tömegképzésbe az ismerős sémával: állami megvonás után a „lehetőség”, hogy maguk szerezzenek bevételt. Ez lett az eredménye – ahelyett, hogy elavult ismeretek helyett modern, használható tudást adnának a képzések, kövületek helyett olyan előadókkal, akik a XXI. század kihívásainak szellemében, gyakorlati tapasztalattal felvértezve oktat(ná)nak.

A kórházi napidíj és a vizitdíj nem tüntette el a hálapénzt, hiszen amíg látja a beteg az orvosok/ápolók „szolgáltatási” különbségét, addig nem hiszi el, hogy enélkül is ugyanazt kapja. Igenis fizetünk a többletszolgáltatásért (vagy jár még valaki az SZTK-ba nőgyógyászhoz, fogorvoshoz, optikushoz?), de ezért el is várunk valamit. Nem igaz, hogy kevesebbet járunk orvoshoz, kevesebbet fekszünk a kórházban az új „díjak” miatt, hiszen az elsőszámú visszatartó erő – a táppénz következményeként – továbbra is a munkahelyi elbocsátástól való félelem. A magyar népesség egészségi állapota kirívóan rossz, és ez nem azért van, mert sokat járunk orvoshoz, hanem pont ellenkezőleg! 2007-ben 1%-kal többen haltak meg hazánkban, mint az előző évben, tehát a helyzet tovább romlik – ahelyett, hogy a közgondolkodás megváltozatásával visszahúzódna az „orvos-fóbia” (mert inkább vesszük a benzinkúton a szomszéd néni által javasolt csodagyógyszert, mintsem, hogy megvizsgálna egy doki), és a naprakész felvilágosítással a megelőzésre fektetnénk a hangsúlyt.

Igennel fogok szavazni a szavazáson, pedig a reform híve vagyok. Ezek a díjak ugyanis csak tüneti kezelések, amelyek ideig-óráig (országgyűlési választásig) palástolják az igazi – közben még inkább kiteljesedő – betegséget, és csak nehezítik a gyógyítást. Marad bennem a kétely, az egészségügy és az oktatás szervezetében pedig tovább tenyészik a métely.

Csak nehogy azt higgye valaki, hogy az én elutasító igenem (na ez is megérne egy misét) a jelenlegi helyzet konzerválásáról szól…