Nem is olyan régen elvittem unokaöcsémet kirándulni a csatári dombok felé. Azt hiszem, cikk is született az utunkat övező szeméthegyekről és használt óvszerekről. Nos, fogadkoztam, hogy én Isten biz’ soha sem vinném az erdőre a lomomat, és hogy az Isten – valahogy ő mindig belekeveredik a dolgokba – majd megbünteti a gaz szemetelő bandát. Ahogy dukál. Erre, tessék, én is beálltam a sorba, Szemét bűnöző lettem.

Történt ugyanis, hogy hatalmas vihar tombolt vidékünkön. Olyan nagy és félelmetes, hogy alvással próbáltam menekülni hangjai elől. Reggel örömmel tapasztaltam, hogy mindenem megvan, a tetőt sem vitte el a fejem fölül az orkán. Azaz csak ezt hittem. A szomszéd ugyanis a kerítésre ráakaszkodva várt a garázsunknál, hogyha esetleg nem vettük észre, ő örömmel hívja fel a figyelmünket arra, hogy bizony-bizony hiányzik a garázstetőnk fele. Mert ő már hajnalban észrevette, hogy lyuk van a garázson, és a palák szanaszét hullatták magukat a kertben. Lett is nagy rémület úrrá rajtunk! Aztán lett is nagy nyugalom, hiszen garázsunkra is érvényes a biztosításunk. A biztosítóval meg különösen jó kapcsolatot ápolunk a csőtörésünk óta.

No, telefon jó öreg szülémnek, hogy hát ez van, nincs tető, mi a teendő. Hol lehet még Magyarországon hullámpalára szert tenni? Tüzép, volt az egyszavas, kicsit retró-ízű válasz. És ki teszi fel? Hát mi. Családi összefogásból jelesre vizsgáztunk: a sógorom ismerősénél kibérelt utánfutóval, amit a sógorom autójához kötöttünk, elmentünk a Tüzépre, ahol apám és férjem valamint a sógorom szert kerített a palára. Amit elfuvaroztak hozzánk. Másnap nekiálltunk hárman – apám, a férjem és én – felrakni a palákat. Aminek az lett a vége, hogy átjött hozzánk a sógorom felrakni a palát, én meg átmentem hozzájuk vigyázni a gyerekekre. No és itt lenne a lényeg,

A váratlan jött munka eredményeként az új pala fent virít azóta is a garázstetőn, a régi viszont hegyekben áll(t) az udvaron. Lelkiismeretes polgárokként szóltunk újfent a sógoromnak, hogy bizony, megint szükség lesz a vonóhorgára, ugyanis szándékunkban áll elszállítani szélfútta palánkat a szeméttelepre. Sógorom elmesélte esetünket a szomszédjának, aki felhívta figyelmünket arra, hogy a pala veszélyes hulladék, így mielőtt útnak indulunk vele, hívjuk fel a szemétdomb urait.

Fel is tárcsáztam őket, és legnagyobb megdöbbenésemre közölték, hogy ők ugyan át nem veszik a palát – azt a kettőt –, és leszek szíves elszállítani Győrbe vagy Székesfehérvárra, esetleg Ajkára. Itt megállt a szívem. Kérdezte még a zöld szám kedves hölgye, diktálhatja-e a címeket. Mivel röpke egy ezredmásodperc alatt megvilágosodtam újraformálódott teendőm tekintetében, álcából dadogtam, hogy persze, igen. De akkor már tudtam, hogy eladtam a lelkem az Ördögnek.

Azaz volt még egy fuldokló kísérletem, miszerint tájékozódtam az interneten, hogy bizony, a szemétdombon van egy veszélyes hulladék udvar, illetve további veszélyes hulladékokat is átvesznek. No, telefon újra tárcsáz, de a zöld szám hölgye csak nevetve közölte, hogy értsem már meg, pont palát nem vesznek át. Pont.

Miután meggyőztem a lelkiismeretével küzdő férjem, hogy bizony két palával nem vágunk neki az útnak, felvázoltam a tervet: törni, dobozolni és elrejteni. Amit leheletkönnyűnek látszott kivitelezni. Látszott, mert amint megfogtam az első dobozt, hogy a szürkület leple alatt beleejtsem az első kiszemelt ismeretlen utca ismeretlen kukájába, hát nagyot tekert rajtam az a bizonyos lelkiismeret. És a férjem is szenvedett. És szenvedünk a mai napig, pedig higgyék el, mi nem így akartuk.

És még van 4 dobozunk, de még mindig várjuk a feloldást egy szeméttelep felfedezésében, egy lehetőségben, hogy legálisan szabaduljunk meg a mi kicsiny, szélfútta palánktól. Mert bizony szemét dolog, Szemét bűnözőnek lenni.