Boldogult ifjúkorom folytatásos krimijének volt ez a címe. Szép környezetben, valahol egy Földközi-tengeri szigeten játszódott a cselekmény, amiben – már csak halovány emlékem maradt róla – valami régi családi bűnért egy leszármazottat akarnak eltenni láb alól. A film sugallata, mondhatni „eszmei mondanivalója” az az ősi bölcsesség, miszerint „mindenért meg kell fizetni”. Hozzáteszem, néha még azért is, amit el sem követtünk, meg sem vettünk. Merthogy mások helyett is fizettünk, és sajnos még ma is fizetünk, sokszor.

Úgy alig két évtizede – amikor kezdett alaposan megváltozni a világ a Kárpát-medence lapályán is – gondoltam arra, hogy végre azért kell majd csak fizetnem, amit én (na, jó a szűkebb családomat is beleérthetjük ebbe) „elkövetek”. Az elkövetés alatt olyan „bűnökre” gondolok, mint például az élelmiszer- és iparcikk fogyasztás, a lakhatás, a közlekedés, az egészségügyi ellátás, az oktatás, a kultúra „fogyasztás”, und so weiter (ha már az unióban vagyunk).

Persze, ha a „megfizetésre” koncentrálunk, akkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy részt kell vállalnom az ország infrastrukturális fejlesztéséből, meg hát szolidárisnak kell lennem a ténylegesen rászorulókkal. Ezt is megfizetem, hiszen erre találták ki az adókat meg a járulékokat. Ezzel, vagyis a közteherviseléssel hozzájárulok a közjóhoz. Amiből persze csak olyan arányban kívánok részesülni, amilyen arányban hozzájárultam.

Aki eljutott eddig az olvasásban, jó esetben felsóhajt: milyen jó is lenne, ha így alakult volna a helyzet kishazánkban az elmúlt szűk két évtizedben. Rossz esetben, és tartok tőle ez a többség, pragmatikusan és röviden csak azt mondja: „hülye vagy apám, de legalábbis élhetetlen”. És még magyarázatként hozzáteszi: nem látod, hogy még azért sem fizetnek, amit megvesznek, elfogyasztanak? Az ország egy nagy „körbetartozás” meg hitelállomány. A közteherből sem veszik ki arányosan a részüket. Hallottál már azzal dicsekedni valakit, hogy milyen sok adót fizetett? Az már viszont gyakrabban előfordul, hogy jó kis adómegkerülő trükkökkel szereznek sokan tekintélyt szűkebb-tágabb környezetükben. A közjóból pedig hülye lenne, aki nem venne ki annyit, amennyit nem szégyell, vagy még annál is többet. Merthogy a rendszer – jobban mondva a törvényi környezet – megengedi.

Igen, a törvényi környezet sok olyat megenged, amit jó érzésű ember nem tart helyesnek, de bizonyos helyzetekben, „én sem vagyok hülye” felkiáltással, mégiscsak kihasznál. Példának kedvéért: számla nélküli vásárlás, adókikerülés az egyik oldalon, alanyi jogon kapható támogatások, korkedvezményes nyugdíj a másikon. Egyik oldalon mínusz, a másikon plusz, ami aztán alaposan felborítja a „nullszaladót”, az egyensúlyt, amit ideig-óráig azért tartani lehet valamilyen eszközzel. Az artista eszköze a balanszírozó rúd, a költségvetésé a hitel. Az igazi megoldás azonban az egyensúlyt teremtő (törvényi) környezet – mármint az államháztartás esetében.

Hogy miért is fogalmazom ezeket az utópisztikusnak tűnő gondolatokat éppen a Népszavazze… cím alatt olvasottak nyomán, az a mostanság sokat emlegetett „tandíj-kérdés”.

Elöljáróban egy alapvetést, mondhatni axiómát mindenképp le kell szögezni. A felsőoktatás (persze az alap és a középszintű is) pénzbe kerül. Az azonban nem mindegy, hogy ki fizeti ezt a pénzt. Különböző társadalmi elfogadottság esetén más és más. Az elfogadottság kérdése pedig többnyire a gazdasági lehetőségektől, s az ezen is alapuló társadalmi igazságérzettől függ. Hangsúlyozom az utóbbi mondatban szereplő „is”-t, mert hazánkban valahogy távol esik a kettő egymástól.

Inverz példa rá a sokat emlegetett szöveg a svéd adórendszerrel és a balkáni keresetekkel. Vagyis a társadalmi igazságérzet visszautasítja a gazdag országbeli adóztatást a szegény országban. Ugyanakkor – a társadalmi egyenlőségért felkiáltással – várhatóan nagy többségben pedig elveti azt, hogy a szegény országban az átlagon (gazdasági lehetőségeken) felüli szolgáltatás finanszírozásából az vállaljon többet, aki igénybe veszi.

Vagyis ne fizessen tandíjat a főiskolás, az egyetemista. Fizessük meg mindnyájan, adófizetők. Fizessék meg a Mari nénik például az orvosi tanulmányait azoknak, akik majd még extra hálapénzt is elfogadnak a praxisuk során, vagy fizessék meg a Jóska bácsik a jogi tanulmányait azoknak, akik majd ugyancsak jó pénzt fizettetnek az ügyvédi szolgálatért. Egyszóval fizessen mindenki azok javára, akik – többnyire – a jól fizető álláslehetőségért átlagon felüli oktatásban részesülnek.


Laki Pál