Kérem szépen! Itt Veszprémben a kritikaírás haldokol. Kérem szépen! Miért mindig ugyanazok írják az ugyanolyan jó vagy rossz kritikáikat? Hol van a sokszínűség, a széles látókör?

Az alábbiakban a Petőfi Színház Cseresznyéskert előadásának három kritikáját fogom kritizálni, melyek a város három különböző újságjában jelentek meg a bemutató hetében.

Mind a Veszprémi 7 Nap, mind az Index.Veszprém elidőzik Csehov bemutatásánál, kávé (Index.Veszprém) csupán arra tér ki, hogy a közönség sokáig értetlenséggel fogadta műveit, s a Művész Színház előadásaival futott be. Matolcsi Renáta (7 nap) rengeteg érdekes keletkezéstörténeti adattal gazdagítja az amúgy vélhetően nem kíváncsi olvasó műveltségét (például az ablak melletti íróasztalról egy nyári zivatar elvitt a darab szövegéből néhány oldalt, ám az író kedvét még ez sem szegte!). Mind a három szerző elmereng a tragédia, komédia, avagy mi is ez? Csehov kérdéskörén. Kellei György (Veszprémi Napló) úgy véli, bár „A darab műfaja komédia, de inkább kettős értelmű „mulatságot” állított színpadra Szabó Máté… nem érzem át a birtok elvesztésének fájdalmát…”, tehát voltaképp számonkéri az előadáson, hogy nem elég tragikus. Kávé egész bekezdést szentel ennek a problematikának: „Az igazság az, hogy jó kelet-európai hagyomány szerint ma talán leginkább tragikomédiának tűnnek Csehov drámái a szemünkben… A csehovi figurák kisszerűségükben és tehetetlenségükben hordozzák a komikumot és a tragikumot egyszerre…” Matolcsi annyit említ meg, hogy Csehov „Tiltakozott, amikor a társulat „az orosz élet súlyos drámájaként” akarta játszani” a művet. Tehát ő nem áll egyik oldalra sem. Mind Kellei, mind kávé úgy véli, hogy a Spiró fordítás használata kiemelendő gesztus a rendező részéről, Kellei azonban arról ír, hogy ez csak arra bizonyíték, a darab „nem áporodott, elavult mű, ma is előadható, sokat mond nekünk”, ám ez az előadás ezzel szemben nem mond túl sokat.

Kávé szerencsére nem meséli el a darab történetét, Kellei inkább a darab mondanivalóját, a szereplők szándékait, viselkedését elemzi, Matolcsi ezzel szemben kerek sztorit tár elénk, néhol érthetetlen kitételekkel. „Az asszony egyik lánya, Ánya inkább a volt tanítóval, Trofimovval barátkozik, aki arra bíztatja: menjen el innen, kezdjen új életet.” Ánya minél inkább barátkozik Trofimovval? Mit kéne tennie ebben a nem döntési helyzetben levő 17 éves kis fruskának? Kelleinek is vannak kevésbé érthető, sehova sem tehető mondatai, egy bekezdésnyit ír például Lopahin figurájáról (de semmiképpen nem az előadás fényében), majd megjegyzi, hogy „Gula Péter Lopahinja nem ellenszenves, nem egyértelműen törtető; eltökélt, de az ingadozó érzelmektől sem mentes.” Se pro, se kontra érv, nem tudni, most ez jópont avagy felróható hibája az előadásnak.

A színészi teljesítmény értékelését kávé nem viszi túlzásba, kiemeli, de nem méltatja négy színész (Csarnóy, Palásthy, Gula, Terescsik) a sajtóbemutatón nyújtott alakítását, és még hozzáteszi: „ezt támogatta az összes színész kiegyensúlyozottan jó teljesítménye – ritka az, amikor elmondható, hogy nincs homok a gépezetben” . Kellei egy-egy jelzővel, vagy félmondattal leírja külön-külön az összes színész szerepének kulcsát, ám hogy ezt jól vagy rosszul játssza az adott személy, az nem, vagy csak a cikk legvégén derül ki. Például: „Szücs Krisztina (Ánya) és Palásthy Bea (Varja), a földbirtokosnő lányai változó módon viszonyulnak a kialakult, megmásíthatatlan helyzethez.” Semmit nem mondás tizenhét szóban. „Meszléry Judit (Sarlotta Ivanovna) nevelőnője nem fokozza a produkció szürkeségét” és „Gula, Gere és Meszléry olykor felkavarja a levegőt a komédiában” – na, most ennek az összegző félmondatnak a fényében vajon mi az értelme az első Meszléryre vonatkozó megjegyzésnek? Matolcsi egy-két színészt emel ki a darabból, érthetetlen összefüggésekkel méltatva játékukat: „Ványa” – helyesen Varja – „(Palásthy Bea) hiába volt talpraesett, mégis egyszerűen szerény, az inas” – Bakody József, a cikkben korábban név szerint már említve – „tényleg öreg és kedves, csak pillanataik voltak a színpadon. Ahogy az egyébként nagyon karakteres Kőrösi Csaba (Piscsik) és Gula Péter, valamint a jóvágású Tóth Loon (Jása) sem alakított most óriásit.” Nem hiszem, hogy színészként bármikor is értékelnék hasonló dicséretet, mint a nehezen megfogható „karakteres” vagy „jóvágású” jelzők, hiszen ezek a szavak, pláne a kritika kontextusában nem jelentenek az égvilágon semmit.

Díszletet, jelmezt Matolcsi nem említ, Kellei leírja a díszletet, valamint annak funkcióját, jelmezre vonatkozóan egy érdekes megjegyzése van: „É. Kiss Piroska díszletéből (az autentikus, jellegzetesen oroszos jelmezt is ő tervezte) arra következtethetünk…” Nem tudom, a jelmezekben hol fedezhető fel a jellegzetesen oroszos vonás, hiszen egyedül Piscsik visel népviseletre hasonlító öltözéket, a többiek habitusuknak megfelelően vannak ebben-abban, legtöbben elférnének bármelyik napjainkban játszódó előadásban is. Kávé felrója a díszlet hibájaként, hogy hasonlóan a tavaly látott Telihay rendezte Vihar előadáshoz, itt is összedől a díszlet a végén. No, de ha valaki (rendező, tervező) kitalál egy színdarabhoz egy jó ötletet, tehát jelen esetben azt, hogy a háttérfalként funkcionáló, erdőt is jelző deszkák az előadás végén a cseresznyéskert pusztulását jelképezendő összedőlnek, és történetesen a színház előző évadát sem ismeri, akkor mi a teendő? Nyilván a szintén orosz Vihar című darab pusztulásvíziója némiképp hasonlatos a Cseresznyéskert záró eseményeihez (a fákat kivágják, a kert, a régi életforma megsemmisül). A két darab hasonlóságát, és a két egymástól függetlenül született ötlet egymásra rímelését nehogy már hibaként fogjuk fel!

A címek két esetben az író által olyannyira ellenzett „orosz élet súlyos drámájaként” előadott Csehov-játszás hagyományát idézik fel: „Az elhagyott ősi orosz birtok” (Napló/2008. február 6., szerda, 7. oldal), „Semmi sem örök az életben” (7 nap/2008. február 8., péntek, 9.oldal). Az Index.Veszprém címe: Cseresznyevirágzás – prózai haiku Csehov emlékére (2008.02.04.) inkább a kritikus az előadással kapcsolatban megfogalmazott végkövetkeztetését előlegezi meg. A kritikusok végső összegzése a színdarabról: Kellei: „még sincs elég éltető, érlelő fény a veszprémi Cseresznyéskertben, a gyümölcsök így aztán mintha csak félig értek volna meg, zamatuk egyáltalán nincs.” Matolcsi: „Talán ennek a Petőfi Színházas Csehov-darabnak Szabó Máté rendezésében is kell még érnie valamennyit” . Kávé: „Nem csupán érettségire készülő középiskolásoknak ajánlható ez a Cseresznyéskert előadás, hiszen jól emészthető, helyenként kifejezetten humoros produkció. A rendező talán nem a legizgalmasabb utat választotta, de amit felvállalt, azt tisztességesen végigcsinálta, így egy klasszikus Csehov-értelmezést láthatunk a színpadon.” Érdekes, hogy mindhárom befejezésben szerepel az érett szó.

Nos, mit hiányolok így összességében ezekből a kritikákból? Túl sok a tartalomismertetés, túl sok a köd, írunk valamiről Csehov és az előadás kapcsán, de nem az előadásról és semmiképpen nem kritikát. Játékmódról igen keveset hallunk, színészi teljesítményről is alig. Pontatlan megfogalmazások megfoghatatlan kijelentésekkel váltják egymást helyenként. A vegyes fogadtatású előadás mindhárom kritikája a maga nemében jó, egységes, helytálló. Ám néhány nem átgondolt megjegyzés annyira elkezdett zavarni, hogy azt gondoltam, írok róla. És ezt meg is tettem.

- ps -