Tarr Béla ma nemzetközileg elismert, konvertibilis kulturális valuta. Kár, hogy csak kevesen tudnak erről az evidenciáról, az pedig egyenesen döbbenetes, hogy a hazai filmszakma sem akar tudni róla. A Filmszemlén például versenybe sem kerülhetett új munkájával, amely a legrangosabb európai filmfesztivált is megjárta.

Hadd folytassam egy idézettel. „Megdöbbentett, hogy Tarr Béla filmje nincs versenyben” – mondta az idei szemlés mezőnyről a német Klaus Eder, a nemzetközi zsűri elnöke. Persze hallottam A londoni férfi körüli magyar vitáról, de külföldi szemmel csak azt látom, hogy miután a Cannes-i Filmfesztiválon bekerült a versenybe, a szemléről hiányzik.” (Forrás: index.hu/kultur/cinematrix )

Látatlanban is azt kell mondjam, az elmúlt év vitathatatlanul legfontosabb magyar filmje Tarr A londoni férfi című alkotása. Vannak persze sokan, akiket ez a kijelentés nem győz meg. Tarr Bélát lefitymálni – és ironizálni a filmjein – napjainkban a legnépszerűbb foglalatosságok közé tartozik, s főként értelmiségi körökben, az átlagember ugyanis alig hall róla. Azokat pedig, akik kedvelik, többnyire a művészfilmek magasröptű fanatikusának kategóriájába sorolja a bárgyú közvélemény. Persze, találkoztam én már olyan tanítónővel, akinek a Barátok közt volt a kedvenc filmje (!?), Nora Roberts lektűrjei pedig a legkedvesebb olvasmánya.

Talán nem is kellene csodálkoznom. Nálunk még az egyetlen, maximálisan megérdemelten Nobel-díjas írónkat is büntetlenül lezsidózzák. Ebben az össznemzeti ostobaságban és bunkóságban odáig is elmentünk, hogy néhányan faxokat küldtek a stockholmi bizottságnak még 2002-ben, azt reklamálva, miért egy zsidónak, miért nem egy magyar írónak ítélték oda a díjat. Szegény svédek, nem is értették az egészet, elképedve figyelték, amint a magyar születésű, magyar nyelvű és állampolgárságú, Magyarországon élő és magyar témát feldolgozó sikeres szerzőt 57 évvel a nácizmus után „a nemzettest idegen részének” tekintik hazánkban. Hányingerkeltő ország.

Persze gyanakszom. Kertész és Tarr esetében sem biztos, hogy csak az irigység és a nyilas fajvédelem a ludas. Tarr filmjeihez némi műveltség, tudás és ízlés is szükséges. Ez azonban nekünk nem adatott meg. Ezt nem lehet megszerezni a multiplexekben és a politikai téboly barikádjain.

Aki nem tudna róla: Tarr a hetvenes évek végén szociografikus játékfilmek kismestereként indult, később a magyar nyomor vizuális kézművesévé vált, a magyar nép tragikus életérzését, a nyomasztó síkföldi lét traumáját emelte egyetemes vízióvá. Ez az univerzalitás, a nemzeti sajátosságokon túlemelkedő klasszikus távlat, de ugyanakkor a külföldön is jól megragadható magyar ugar teszi filmjeit oly vonzóvá ott, ahol még értik a film nyelvét. Itthon azonban, eltekintve néhány ínyenctől, kevesen ismerik és méltányolják. Bartók zenéje sem könnyű, mégis forradalmi teljesítménynek számít a művészetben, s mára a magyar kultúra egyik védjegyének tekinthető. Mindez Tarr műveiről is elmondható. Munkái a világ művészetének élvonalába emelték, nevét ugyanolyan büszkén említhetnénk bárhol, ahogy a huszadik század meghatározó magyar zeneszerzőjét.

Új filmje, A londoni férfi nem maradhatott volna ki a Filmszemle programjából egy egészséges társadalomban. A Herendi-féle gárda számára azonban nemlétező darab lett. Miért? Mert ha versenybe kerül, egyértelmű győztes? Na, és akkor mi van? Nyilván Fliegauf, Mundruczó és Hajdu komoly kihívás, de ilyen kétségbevonhatatlanul markáns darabbal szemben nincs más megoldás, mint legalább egy rendezői díj. Miközben – ezt jól jegyezzük meg – ő maga szellemileg és konkrétan produceri minőségében támogatja ezeket a fiatal alkotókat. Éppen őt tekintjük nemkívánatosnak? Különben pedig évtizedente jelentkezik új munkával, olyan nehéz tíz évenként elismerni a teljesítményét? Hát persze, az is elég furcsa volna, ha Till Attilával vagy Alföldivel mérkőzik. Nem azonos súlycsoport, az biztos. Így a legegyszerűbb megoldás, ha tudomást sem veszünk róla.

Van egy világrangú rendezőnk végre, egy igazi művész, aki még ténylegesen filmet alkot, és kizárjuk a Filmszemléről. Még nyitófilmnek sem akarták. Másutt a vállukon vinnék a hazai szakmai képviselői a díjátadóra. Itt negligálás a jutalma.

Novics János