A Budapesti Kamaraszínház vendégelőadását szerdán este tekinthették meg az érdeklődők a Petőfi Színházban. Ez a Robert Thomas – J. Popplewell által írott, Iglódi István által rendezett bűnügyi vígjáték voltaképp társalgási dráma, súlytalan, komolyan nem vehető konfliktusokkal, habkönnyű, jól játszható szerepekkel.

Az első felvonásban kiderül, nem halt meg a hulla, a másodikban arra derül fény, hogy mégis van egy halott, sőt kettő, a darab végén pedig végre valahára lelepleződik a gyilkos. A történet egy idő után túlságosan bonyolult, vontatott, elnyújtott; több a csavar, a fölösleges információ benne, mint kéne. Bár mindenki gyanús, aki él, mégis az a néző, aki több tucat krimit elolvasott már, sejtheti, ki leszen végül a gyilkos.

Adott egy rengeteget fecsegő, fifikás telefonoskisasszony, Alice Postic, aki a maga józan eszével és mindenre odafigyelő pletykaéhségével voltaképp megoldja a bűntényt. Az ő főszereplőtársa ebben az idősödő nyomozó, Henri Grandin, aki bár próbálna tekintélyt parancsolni magának, ám hiába, a nyelvelő papagáj (Alice) legyűri, lebírja mind szakmai, mind emberi értelemben. És adott a háttér, a közjegyzői iroda személyzete, akik közül valaki gyilkos, némelyek áldozatok.

A színészek mind jól adják a kicsit elrajzolt, sematikus jellemeket: a csinos, mindenre kapható gépírónőt (Szabó Margaréta), a férfias vénlányt, a főnökbe szerelmes alkalmazottat (Nagy Enikő), a csalfa nagyvilági főnökfeleséget (Szőlőskei Tímea), a talpraesett, jóképű, nők-kedvence alkalmazottat (Dózsa Zoltán), a goromba pokróc, majd megszelídülő főnök urat (Zámbori Soma), a – már bocsánat! – „hülyerendőr” közrendőrt (Katona Zoltán), és a hullát (Szepesi Gábor, alias Logan úr).

A nyomozás „izgalma” mellett kibontakozik egy sokkal izgalmasabb történet, amely a vénkisasszony telefonosról és a megkopott öreg vadászeb rendőrről szól – hogy ők ketten együtt töltötték gyerekkorukat, hogy később a férfi megígérte a nőnek, hogy elveszi, majd végül is nem vette el. És most, sok év elteltével találkoznak, és bebizonyosodik számukra, mégis együtt a legjobb. Nyilván nem véletlen, hogy egyik főszereplő sem házasodott még meg, ám a darab végére ez is megváltozik, hiszen ők is vágynak a társa, arra az igára, amelyet annyit kritizáltak. Ugyanis a darab poénjainak jó része házasságon élcelődő elmés vagy kevésbé szellemes mondat, vagy éppen a sokat tapasztalt, jó megfigyelő Alice magát sem kímélő ironikus megjegyzései. „Házasodni csak becsukott szemmel lehet” – „Igen, jobb gyalog, mint egy vak lovon ülve”… Ezeken a beszólásokon a közönség visítva kacag, nyilván magáénak érzi az agglegény és a vénlány gondolatait a házassággal, a rabságban töltött élet hátulütőivel kapcsolatban. De hát kérdezem én: olyan szar az élet középkorúan, idősödve? Valóban annyi a gond egy kapcsolatban, annyi a hiba a másikban (férfiban avagy nőben, teljesen mindegy), hogy ezeken a néha egyáltalán nem humoros, lejárt poénokon kell ordítva kiröhögni önmagunkat? Nem tudom.

Vári Éva (Alice Postic) remekül hozza ezt az önironikus, de hibáival is a többiek fölé emelkedő, fecsegő, de jót akaró, minden lében kanál nőszemélyt. Kár, hogy „odamondogató” szövegeiből – a nézők halkuló nevetésmoraja vagy a színészek egymásra beszélése miatt – sokat nem értettem. Méltó társa Szilágyi Tibor (Henri Grandin) a mindig morgó, ám szeretnivaló medve, a rendőrfelügyelő szerepében. (Egy aprócska megjegyzés: a felügyelő meg van fázva, köhög, prüszköl, mikor a gyilkosság helyszínére érkezik, a második felvonásban – amely másnap játszódik – erről elfelejtkezni látszik Sz. T., míg a kis időmúlás után játszódó harmadik részben ismét előkerül ez a „jajdebeteg vagyok” motívum.)

Namármost: az előadás flottul el volt játszva, a közönség le volt nyűgözve, székéhez szögezte a nevetés, ha már a sztorit nem is mindenki bírta követni. Egy biztos, eddigi életemben nem voltam még olyan vígjátékon, ahol egyszer sem nevettem, bár egy kaccantás azért kibukott belőlem egy nem is túl fergeteges poén hallatán. Azt hiszem, megöregedtem: azt hiszem, átléptem az önfeledten nevetni tudás korlátját, azt hiszem, régen átlendültem a szórakoztató kikapcsolódás keretien. Apám utálja ezt a szót, mert az mondja, azok szoktak kikapcsolódni, akik soha nem is kapcsolódnak bele semmibe. Hát így.