Szomorúak azok az Idők, amikor az átlagpolgárt leszoktatja az Élet az éttermi étkezésről. Ez alatt nem a hétköznapi menzalátogatást értem, hanem amikor az ember bepakolja a családját vagy barátait egy hónapban egyszer a kocsiba, és az önfeledt egymásra figyelés, valamint a kulináris élmények váltogatják egymást.

Szomorúak azok az Idők, amikor egy „jobb éttermet” az ember csak a „Torkos Csütörtökön” mer és tud kipróbálni. És szomorúak azok az Idők, amiben a lent megírt történet előfordulhat(ott).

Barátaim januári látogatása során nagyon hamar egyezséget kötöttünk, hogy az idei „Torkos Csütörtökünket” a veszprémi „éttermi elit” soraiba tarozó „Tapó” étteremben töltjük el. Direkt nevesítettem, mert amekkora reményt és nimbuszt fűztünk hozzájuk, ugyanakkora elánnal törték szét mindennemű álmainkat. És elsősorban nem az ételeikkel.

Történet ugyanis, hogy a „baráti egyezmény” után e-mail-ben érdeklődtem, hogyan is realizálódik e nemes nap a fogadó életében. Készséges választ kaptam, melyben közölték, hogy turnusokat indítanak, így 16–18-ig, 18–20-ig és 20–22-ig foglalhatok asztalt. Ez már rosszat sejtetett, de belementem a játékba. A nyolc emberemmel való egyeztetés után lefoglaltuk az asztalunkat, ám újabb levél érkezett, melyben arra kértek, hogy az általuk direkt e napra létrehozott „menükre” adjuk le voksainkat, azaz jó előre közöljük, hogy ki mit szeretne fogyasztani (még a főételhez tartozó mártás megjelölésére is igényt tartottak). A hangzatos menü-ajánlattétel után újabb egyeztetést kellett beiktatni a barátokkal, majd újabb email ment, és jött a válasz: „minden rendben”.

Itt a történetnek kezdett már egy kicsit üzemi konyha íze lenni, de bíztam abban, hogy egy reneszánsz étterem, egy ilyen kaliberű fogadó csak nem alacsonyodik le. Mert bár a fentiek elvesznek az ember kedvéből, de a remény kipótolja a hiányt.

Aztán eljött a nagy nap. A recepción kérték, hogy az átmeneti (?) ruhatárat legyünk szívesek használni. Nem részletezem, hogy miért nem szeret az ember napjainkban megválni bőrkabátjától, az újonnan vásárolt „telelőtől”, hogy aztán egy emelettel lejjebb azon remegjen, hogy vajon megtalálja e még az őrizetlenül „hagyottakat”… Sebaj, bíztunk a Sorsban…

Aztán elkezdődött a torkoskodás. Jött a leves. Szépen, kerámia tálban, nem volt nagyobb az adag a napköziben megszokottnál. A vadlevesnek némi milánói szósz íze volt, a szárnyas-levesben pedig kemény volt a borsó. De mindenki belapátolta, mindenki izzított a főételre. A társaság java Tapó-tálat rendelt, ami valamiféle bőségszaruként aposztrofálódott mindenkiben. Ehelyett igen csak „vékonka” tálak perdültek asztalunkra. A mai napig sem értem, hogy a kétszemélyes tálra miért csak egy hideg halnyárs került… Az ételek élvezeti értékét jelentősen fokozta a plusz bónuszként kapott kétfajta mártás (erdei gyümölcsös és gombás), máskülönben kiszáradt volna a torkunk, gyomrunk.

Most nem részletezném, hogy melyik húsnak milyen íze volt, a lényeg az, hogy valahogy mi nagyon „nem ilyen lóra” számítottunk. Ahogy a tálaláson, úgy az ételeken is látszott, hogy a vendégdédelgetés helyett lelketlen nagyiparba botlottunk, ahol a vendégek minősítésével egy szintre hozták (le) az ételek minőségét is. És ebben az esetben ez szinte megalázónak tűnt.

De a remény még csillogott, hátra volt a desszert. A desszertnek nevezett egy szem palacsinta (valahogy én mindig kettőt kapok más éttermekben) tényleg a puritanizmus csúcspontjává vált. Ha már „árva”, legalább díszítették volna ki.

Mi tagadás, csalódottan érkeztünk el a 20 órához, amikor is a fizetős kisasszony választási lehetőséget nem adva nyújtotta be a 8 fős asztal számláját. Természetesen egyben. Aminek a részletezésére nem jutott ideje, így a recepción három rosszalló tekintet közepette kellett rendezünk azt.

Hát itt vége lenne a történetnek. És a konzekvenciát két mondatban össze is foglalnám. A fent említett fogadó egy életre elvette a kedvünket a vendéglátásuktól, sőt valószínű mind a nyolcan elmeséltük ezt jó pár embernek. És mind a nyolcan éhesen távoztunk a „királyi fogadóból” és otthon mind a nyolcan szomorúan álltunk neki a szendvicskészítésnek.

És a vacsora alatt a reneszánsz környezetben a beszélgetést lehetetlenné tevő lakodalmast játszó T-boy együttesről nem is írtam…

-g-