Pár hónapja még nem is sejtettem, hogy milyen érdekes és izgalmas utazás elébe nézek. Aztán egyszer csak elkezdődött. Véletlenül találtam rá a kapura, és hát a Sors úgy akarta, hogy belépjek rajta. Az útnak a mai napig nem látom a végét, csak rovom önszántamból a „kilométeres oldalakat”. De nem bánom, mert élvezet a véletlenszerűen kezembe csimpaszkodó könyveket falni.

Nos, kezdem az elején. A kapu A dzsungel könyve volt. Nem is olyan régen próbáltam meg ezen az oldalon buzdítani a kedves Olvasókat arra, hogy dacolva az életkorral, olvassák el bátran ezt a remekművet, és látogassanak el általa egy kicsikét Indiába. Habár a mű alapötletét egy mendemonda adta – miszerint él valahol a dzsungelben egy farkasok által nevelt gyermek –, örökérvényű igazságokat tanulhatunk meg Maugli és a dzsungellakók segedelmével. Nos, a kiplingi (részben) India-túra után – melynek során tovább erősödött az állatokba vetett hitem – mi más is vezethetett volna tovább az úton, mint a Levelek a Himalájából című könyv.

Budai Szűcs Ferenc kitűnő idegenvezetőnek bizonyult egy olyan világban, amit eddig csak úgy „hallomásból” ismertem. Nos, Budai vette a bátorságot, és felcsapott „magyar jóginak” Indiában. A jógisága alatt megfogalmazódott gondolatait, tapasztalatait osztja meg velünk, utazókkal frappáns levelek formájában. Megismerkedhetünk számtalan kiolvashatatlan és kimondhatatlan nevű jógival, megismerhetjük eszme- és valós világukat. Utunk során ücsöröghetünk vele „indiai jógik” barlangjában, ahova befolyik az eső, megismerhetjük a Himalája lankáin szinte a semmiből és a semmiben élő jógikat, eljuthatunk többek között Poonaba, ahol az embert szétszedik, és ha nem fogja az emberkezet némi Szerencse, akkor bizony elfelejtik összerakni. No, ne tessenek holmi kannibálokra gondolni, csak Osho-ra, illetve tanaira és tanfolyamaira. (Hazánkban jelenleg nagy divatját élik könyvei.) Rálátást kapunk egy olyan világra, amiben a lélek gazdagsága a mérvadó, és nem az arany… (Budai Szűcs olyan közvetlen hangnemet használ, hogy eszünkben se jut „nem ezer év óta” ismerni őt.)

Karácsonykor a mezítlábas India-lélek túra után végre elérkeztem utam igazi trappolós-túrás szakaszához. Megint találkoztam szeretett Palinemmel. Michael Palin pedig mi mással is lephetett volna meg, mint egy újabb himalájai utazással. Szeretek Palin-nel együtt csavarogni a világban, mert isteni helyeken jár, és isteni humora van. Most Pakisztánból indultunk, ahol a legjobban a pesavari fogorvosok utcájában elszenvedett fogsorvizit és a Rumbur völgyben élő kalasokkal való találkozás volt nálam a nyerő. (A kalasokat csak a fekete népnek említik öltözetük után, asszonyaik hajukat soha sem vágják, és a „nehéz napokon”, vagy ha eljön a szülés ideje, elhagyják családjukat, és beköltöznek abba a bizonyos „közös házba”.) Aztán Pakisztánból gyalogszerrel jutottunk át a világ legnépesebb demokráciájába, Indiába. Palin rögtön az elején összegzi a különbséget a két ország között. Pakisztán fojtogató vallásossága után az indiai hideg sör maga a mennyország. (Az elméleti hangsúly itt természetesen nem a sörön van, hanem a szabadságon, a béklyóktól való mentességen.) Nos, Indiában rövid ideje időzünk, de már részt vettünk a dalai láma szertartásán, és nemsokára fogad minket Őszentsége…

Ez a rendkívüli „könyvajánlónak” is nevezhető írás nemcsak abban bont rendet, hogy több könyvet is boncolgat, hanem abban is, hogy úgy írok Micheal Palin Himalája című könyvéről, hogy még nem olvastam végig. Jelenleg tényleg ott állunk a dalai láma kapujában…

És még nincs vége! A napokban egyik családtagom a kezembe nyomott egy könyvet, aminek mi más is lehetne a címe, mint a Tibeti orvoslás és varázslás. Benedek István könyvét lapozgatván annyi már tisztán látszik, hogy miután elválok Palintől, egy – hála Istennek – még nem amerikanizálódott titkos ország „gyógytanába” fogok belecsöppeni, némi kultúrtörténettel, mágiával, fénykorral és hanyatlással megspékelve. Már alig várom. És ígérem, amint visszatérek tibeti utamról, tudósítani fogok.