Szerencsés népek az angolok, hogy adatott nekik egy ennyire okos uralkodó, s hogy az irodalom és a színház világából is a magukénak mondhatnak egy másik zseniális figurát, Shakespeare-t. Minthogyha mindkettőjük nagysága előtt tisztelegne Shekhar Kapur akkor, amikor I. Erzsébetről szóló filmje után tíz évvel megrendezi annak második részét, s fordulataival, kameravezetésével valóban felnő a nagy elődökhöz, s hozzájuk méltó művet hoz létre.

Erzsébet (Cate Blanchett) alakját a legkevésbé sem szeretné idealizálni, mitizálni. Éppen olyannak próbálja bemutatni, mint bármelyik másik halandó földi embert. Törékenynek, esendőnek, ha kell; s erélyesnek, határozottnak, magabiztosnak, amikor lehet. Erzsébet uralkodási módszereivel egyáltalán nem lóg ki az átlag királyok közöl, éppen úgy megtűri maga körül az intrikát, a cselszövevényt, a pompát, mint bármelyik elsőszámú vezető. A rendező részéről szép gesztus, ahogyan az uralkodónő és Raleigh (Clive Owen) megismerkedését egy a Szerelmes Shakespeare-ben is felbukkanó – a tócsás – jelenet köré építi.

Izgalmasan és érdekfeszítően mutatja be a kalózkapitány és a királynő között kialakuló románcot, és ugyanezzel a lendülettel le is építi azt, lévén, hogy egy efféle szerelem sohasem tejesedhet ki. Hasonlóan érdekes és jól kidolgozott Sir Francis Walsingham (Geoffrey Rush) alakja is. Testvére részt vesz az Erzsébet elleni összeesküvésben, mégis csak az utolsó pillanatban buktatja le, s amikor ítélkezni kell fölötte, meg tud neki bocsátani, tudja úgy büntetni, hogy miatta önmagának sem kell szemrehányást tennie, s mégis láthatólag megviselik a történtek. Nem úgy Erzsébet udvarhölgyét (Abbie Cornish), aki azonban nem tudja megmenteni unokatestvérét és családját a protestánsok zaklatásaitól, s emiatt keményen szembe kell néznie a lelkiismeretével. Még szerencse, hogy lesz, aki segít neki elviselni a fájdalmát!

Külön erőssége a filmnek, hogy nemcsak az egyik oldal szereplői iránt érezhetünk szimpátiát, de képesek lehetünk részvétet érezni a szerepük alapján gonoszok felé is. Mária (Samantha Morton) sorsa is ilyen. Már-már elhisszük neki, hogy a legkevésbé sem akarta Erzsébet halálát, a kivégzésekor is inkább drukkolunk annak, hogy legalább derék hóhéra kegyelmezzen meg neki, ami persze nem így történik.

Érdekes megtapasztalni, hogy Shekhar Kapur úgy alakítja szereplői sorsát, hogy egyikőjük felé sem érzünk gyűlöletet. Meg tudunk bocsátani a katolicizmust Angliába visszacsempészni szándékozó II. Fülöpnek (Jordi Mollá), Fülöp jezsuitáinak, akik valahogyan mégsem akarnak golyóbist tenni az Erzsébetre emelt fegyverbe. Meg tudunk bocsájtani Raleigh-nek, hogy nem veti magát a tengerbe Erzsébet elutasító gesztusait követően, s még azért is meg tudunk neki is bocsátani, mert ha a királynővel nem is, annak azonos nevű társalkodónőjével mégiscsak meg tudja vigasztaltatni magát.

Megbocsátunk a világosítóknak, a vágóknak, a kosztümösöknek, a díszleteseknek, tulajdonképpen tényleg mindenkit a keblünkre illene ölelnünk, mert hogy annyira működik az egész film. Persze azért vannak kritikus pontjai is. Például amikor Erzsébetben összeáll, hogy a kalózkapitány és a társalkodónője az ő tudomása nélkül lettek egymáséi, valahogy az ottani kifakadása nem igazán hat hitelesnek.

Szóval tényleg le a kalapokkal drága királyim, szép s alapos szakmunka ez a mű. Az első részhez képest valóban körültekintőbb a fényképezés, egyáltalán nem kapkodósak a jelenetek, s a legkevésbé sem elnyújtottak, és hatásvadászatból sem jut több annál, amit még tűr a vászon, bír a bőr, s fogyaszt a velő.

Elizabeth: Az aranykor, angol film, rendezte Shekhar Kapur, készült 2007-ben.

A filmet a HEMO Kortárs filmklubjában vetítették 2008. január 30-án.