Már számtalanszor értekeztem ezeken az oldalakon (legutóbb itt ) a férfi kézilabda szépségéről, most további finomításként közkinccsé tenném azt a reklámötletet, amit egy majdani magyarországi férfi világversenyre tartogattam: „Magas a vérnyomása? Szívritmuszavarai vannak? – akkor – NE nézzen férfi kézilabdát!”

Sokan nem bírják az izgalmakat, van, aki pedig kifejezetten ezért szereti a sportot. A férfi kézilabda válogatottak mezőnye több mint húsz éve – legalábbis amióta én követem ezeket az eseményeket – nagyon kiegyenlített, ami sok mindenre garancia. Folyamatos élményanyaggal látják el tucatnyi nemzet szurkolóját, akik még évek-évtizedek múltán is nosztalgiázva elevenítenek fel egy sikeres szereplést (nálunk ilyen a 86-os vb ezüstérem, vagy az athéni olimpián a negyedik hely). Semleges nézőket szögeznek a képernyők elé, hiszen a döntők többségében az utolsó – sokszor ráadásba torkoló – másodpercekig nyílt a küzdelem. (Végül az emocionális érvek mellett egy racionális: a profi szerencsejátékos sportfogadók hanyagolják ezeket az eb-ket és vb-ket, bármilyen csábítók is az oddsok, ugyanis túl kiszámíthatatlanok a meccsek.)

Nem volt véletlen, hogy amit a norvégiai Európa Bajnokság beharangozójában megfogalmaztam azt az elmúlt egy hét igazolta. Rendhagyó módon magamat idézném: „Bárkitől képesek vagyunk – akár irreális különbséggel is – kikapni, ezen nincs mit szépíteni, a tények makacs dolgok. De bárkit le is tudunk győzni!” Ennek megfelelően bravúrral megvertük az Európa-bajnok franciákat, 2005 világbajnokát: a spanyolokat, hoztuk a kötelező győzelmet a fehéroroszok ellen, ikszeltünk a velünk kb. egy szinten levő svédekkel, kikaptunk a jelenlegi világbajnok németektől, és gyalázatos – nagyarányú – vereséget szenvedtünk attól az Izlandtól, amelyet az utóbbi 10 meccsünkből kilencszer megvertünk.

Páran – a kisebbség – azt hajtogatta, hogy inkább kaptunk volna ki az esélyesebbektől, de verjük meg azt, akit kötelező! Persze sokkal bosszantóbb egy nem várt vereség a „gyengébbtől” (az idézőjel pont azért van, mert – mint írtam – egy ilyen versenyen nincs komoly különbség), de a világra szóló bravúr sokkal többet használ csapatnak, edzőnek, játékosnak, szponzornak, az egész sportágnak, kárpótolva ezért – feledtetve ezzel – sok mindent.

Így volt ez most is. Csütörtökön a középdöntő utolsó napján még teljesen nyílt volt a küzdelem. Fordulatos meccsen – naná, hogy drámai elemekkel rendesen átszőve – megvertük a százszázalékos (és legjobbjaikat kissé pihentető) franciákat, ezzel ébren tartva a reményt az olimpiai kvalifikációra. Ez szó szerint azt jelentette, hogy a másik 5 meccsből 4 – azaz négy – mérkőzés eredménye befolyásolta, több mint egy tucatnyi variációval teret nyitva a számolgatásnak!

A lengyelek nagy gólkülönbséggel nyertek – ez jó, a szlovénok kikaptak – ez is jó, a német-svéd kis különbségű germán győzelemmel végződött, ami a lehető legrosszabb. Ezzel eldőlt, hogy szerencsés esetben is a minden támogatást élvező házigazdákkal kell egy ki-ki meccsre sokadszor felszívni magát a pszichésen és fizikálisan egyaránt hulla fáradt válogatottunknak. A szerencsés eset azt jelenti, hogy a horvátoknak sikerül megverni a norvégokat. Természetesen ez is egy olyan meccs volt, ahol végig szoros volt az eredmény: 40 másodperccel a vége előtt még nekünk megfelelő eredmény volt, 30-nál nem, 22-nél igen, 10-nél már megint nem, és a döntetlen révén elúsztak az olimpiai reményeink.

Mindenesetre a szívizomzatom ismét edzettebb lett az elmúlt egy hétben, pedig nem végeztem komolyabb testmozgást (a felugrások, levegőbe csapások, fejfogások nem számítanak annak). A józan értékeléssel meg várok addig, amíg a pulzusom ismét 100 alá megy…