Dohányzom. Igen, ahogy a mai magyar társadalom megfogalmazza: beteg ember vagyok, aki nem tud vigyázni az egészségére, és veszélyes a közösségre. Ráadásul olyan ember vagyok, aki szinte már sehol nem tud hódolni szenvedélyének.

Mielőtt belevágok a tacéba, hadd idézzem fel Sigmund Freud egyik mondását: „Fiam, a dohányzás a világ egyik legolcsóbb és legnagyobb élvezete, és ha jó előre eldöntöd, hogy nem fogsz dohányozni, csakis sajnálni tudlak.” Nos, Sigmund Freud valószínűleg forog a sírjában, ha eljutott hozzá az új eu-s dohányzástiltó törvények sora.

Dohányzom, szeretem a cigaretta ízét, a pipa illatát, a szivar kesernyés aromáját. Mindezt úgy teszem, hogy lehetőség szerint ezzel mást ne zavarjak. Csakhogy egyre nehezebben oldom meg e problémát. Otthon nem dohányzom, mert két kiscsaj szívja ugyanazt a levegőt, mint én, és nincs külön helyiségem, ahová csak én járok be. Ezért aztán marad a terasz.

Most, az új évben aztán megtiltották a munkahelyemen – egy iskolában – a dohányzást. Mármint megszüntették a dolgozói dohányzót, ahova be lehetett ülni, rágyújtani egy cigire, elkortyolni egy kávét, és közben ellazulni, felkészülni, átállni a következő órára. Mindez megszűnt. A mínusz 10-ben mehet ki a dohányos a szabad levegő alatt lévő karámba, aztán másnap már köhöghet, prüszkölhet a megfázás miatt.

A füstölgők oldalán olvastam az alábbi gondolatot, amivel teljes mértékben egyetértek: „Ne feledje, a felnőtt ember dohányzása csak akkor „magánügy”, ha nem veszélyeztet vagy zavar másokat.” Hát épp ez az! Egy becsukott ajtajú és jól szellőztetett dohányzóban elszívott cigaretta miért zavar másokat? Miért kell démonizálni a dohányosokat, miért nem tudjuk kulturáltan megoldani a dohányzás kérdését? Merthogy a dohánylevél élvezete többszáz éve az európai kultúra része!

Dohányzom. Igen, és egyre nehezebben teszem. Egyre alpáribban, egyre prosztóbban: sutyiban szívom a cigit, megalázva, kitaszítottan. Pedig épp a misztikum lenne a füstölgés egyik alapeleme: a leszálló füst enigmatikus aurájában eljutni önmagunkhoz és a világ, a mindennapi élet – tárgyszerű valóságokon túli – valódi átéléséhez.