Mindig is bántam, hogy a két magyar – sikerekben oly gazdag – labdás sportágunk, a vizi- és a kézilabda miért nem örvend akkora nemzetközi elterjedésnek, mint más játékok. Nem értettem, hogy ide miért nem ömlik úgy a pénz, mint amazokba. Mivel tudta meghódítani a kosárlabda és a jégkorong Amerikát, és miért nem ver ott gyökeret a mi két kedvencünk?

Nekem megadatott, hogy világhírű sportolót, hazai szaktekintély sportvezetőt adó családban nőhessek fel. A gyerekkori hétvégék így hol a focipályán teltek el világbajnoki ezüstérmes, később mesteredző Titkos Pali bátyámmal, hol a kézipályán szurkolhattam Wirth Miska bátyámmal, a Szövetség egyik vezetőjével. Igen sokszor - ha a sorsolás kegyes volt - egy napon mehettem a kézimeccsre, majd a focira, vagy fordítva.

Sajnos csak szurkolhattam a labdát kergetőknek, mert a bácsikáim – túl szigorú ítészként – ügyetlennek minősítettek a pattogó játékszerekhez, akár lábbal, akár kézzel kellett azokat terelni. Persze arról szó sem lehetett, hogy ne sportoljak. Tehát maradtak nekem a segédeszköz nélkül űzhetők, a sportok királynője a szárazföldön és a labda nélküli vizes sport, az úszás. Vagyis aktív sportolásomat a stopperóra és a centiméter minősítette – lusta négyes alára. Én bíróval legfeljebb a távolugró gödörnél találkoztam, de ott a salak úgyis elárulta ha beléptem, ahhoz se kellettek nagyon. Ma már „csak” úszom, de az óra most sem csal meg, igaz én se tudom becsapni könyörtelen körbeforgását. Legfeljebb a hosszak strigulázásában tévedek:-)

Ez a tisztaság az, ami ma is le tud nyűgözni ebben a két sportágban, ezért szeretem nézni a nagy atlétikai viadalokat, az úszóversenyeket. (Csak a dopping kedvtelenít el, de én rendületlen optimistaként bízom a sportolókban, no és a laborokban.) A centiméter és a stopper eddig még sohasem csapott be. Persze a labda világa – a „tiltott” gyümölcs – mindig is édes maradt. Nem véletlenül kiálltott fel egyszer Zalka Bandi bácsi, a TF akkori rektora, a nagy labdarúgó szaktekintély, amikor kilátogatott a Csörsz utcai sporttelepre egy atlétika edzésre: - Ennyi ember szaladgál és sehol egy labda! Annyi a váratlanság, a kiszámíthatatlanság, a variációk szinte végtelen sora a labdás játékokban, hogy ezt a legszebb atlétika, a legjobb úszás se tudja pótolni.

Ezt a kiszámíthatatlanságot fokozza az emberi szubjektum, a bíró tévedhetősége is. A szigorúan vett tévedés, hiszen az - a statisztika törvényei szerint - hosszabb távon egyformán sújtja a csapatokat, így a végeredményt nem befolyásolhatja, csak még kiszámíthatatlanabbá teszi a játékot. Ez Pali bátyám sportágában így is van, hiszen a játék lényege nem engedi meg a durva beavatkozást. Helyesebben mondva annyira kilógna a lóláb, hogy ezt józan ésszel senki sem kockáztatná meg. Az olyan dinamizált labdás játékokban, mint a kosárlabda, a jégkorong, vagy éppen a tenisz – hogy az amerikai focit ne is említsük - meg ott a csalhatatlan bíró, a videó, ha kétes a szituáció. Annyi, de annyi pénzt raknak ezekbe a játékokba, hogy a technika fejlődése azonnal csatasorba állította a képi visszapörgethetőséget. Nem lehetne különben befektetőket találni olyan játékokra, amelyek végeredményébe kívülről bele tudnának nyúlni. Nem véletlen, hogy ezeknek a modern technika segítségével (is) tisztán tartott sportágaknak hihetetlen a reneszánsza a világban. A ligáik erősödésnek, a kűzdelmek kiegyenlítődnek. Nem véletlenül épülnek köréjük szinte egész iparágak és adnak munkát egyre több embernek.

Mindig bántam, hogy a két magyar – sikerekben oly gazdag – labdás sportágunk, a vizi- és a kézilabda miért nem örvend akkora nemzetközi elterjedésnek, mint a fentebb említettek. Nem értettem, hogy ide miért nem ömlik úgy a pénz, mint amazokba. Mivel tudta meghódítani pl. a kosárlabda és a jégkorong Amerikát és miért nem ver ott gyökeret a mi két kedvencünk. Hiszen annyi, de annyi izgalmas játék lett a tengerentúlon az ismeretlenségből rövid időn belűl népszerű, tömegek látogatta eseménnyé. Ezt látva, aztán öltek beléjük nem kevés pénzt a szponzorok. (Lásd legutóbb a röplabdát, mind a teremben játszottat, mind a strandi vállfaját) Így lettek ezek a játékok csakhamar valódi világsportok és nem egy-két – no jó, esetenként hat-nyolc, túlnyomórészt európai - nemzet belcsatározása.

Rá kellett jönnöm: amíg az én szívemhez oly közeli labdás játékok végeredményébe ennyire biztos kézzel bele lehet nyúlni, addig a befektetők tartózkodni fognak attól, hogy pénzt öljenek ezekbe a sportágakba. Pedig a mai sport elképzelhetetlen befektetők nélkül. De miért is adna ki súlyos pénzeket bárki olyan sportjátékra, ahol nem biztosított a fair play. Ahol csak az esélye is felmerülhet annak, hogy nem a pályán dőlnek el a mérkőzések, onnan elmenekül a tőke. Még azok is el fognak menekülni, akik – leginkább érzelmi okokból – eddig még kitartottak mellettük. Illetve – rosszul mondom - a pályán dőlnek el itt is a meccsek, csak egy harmadik színű mezbe öltözött emberek a döntnökők és nem a tisztességgel felkészült, egymást becsülő sportolók. Hosszú távon az a nézőnek sem lehet érdekes, ha előre sejti a végeredményt. Nem azért megy ki a pályákra, hogy előre tudja: hazai pályán nekünk, idegenben meg az ellennek áll a zászló. A sportszerető ember azt se viseli el huzamosan, ha a kedvenceinek fújnak elvtelenül. A sportban a tisztes kűzdelem, a kiszámíthatatlanság a szép. Annak a varázsa, hogy egyszer-egyszer bizony a Dávid is legyőzheti a Góliátot. Ahol senki sem teheti meg, hogy lebecsüli az ellenfelet, mert a labda gömbölyű és kiszámíthatatlanul pattog. (Persze csak akkor, ha hagyják neki!) Ráadásul a sport tisztasága fénysugár is lehetne mai közállapotaink között. Ellenkező esetben a lelátókon is csak egy kisebbség fog randalírozni.

Természetesen nem magyar sajátosság ez. Nemzetközi összecsapások is magukon viselik a bélyeget. Ellenkező esetben már rég meghódította volna a többi földrészt is ez a két játék. Nagyon riasztó példája volt a bíráskodásnak a decemberi női kézilabda világbajnokság. Megmutatta mind a hazai, mind a nemzetközi bajokat. Lányaink, akik itthon az élcsapatokban játszanak és hozzászoktak a hazai pályához, riadtan tapasztalhatták meg, hogy eddig keménynek hitt védekezésüket itt egyértelműen durvának minősítik. Hol fordulhat az elő Magyarországon, hogy a Hornyák Ágit a 30. másodpercben kiállítják, vagy mikor zárták ki a Fradi sportolójáként a játékból Tóth Timit egy hazai bajnokin? Bizony a hazai bíráskodás, a folyamatosan fújt hazai pálya csak rosszat tett a lányoknak. Nem véletlenül nyilatkozta az Indexnek a következőket Németh András: „Nem először mondom, de ezúttal is megteszem, valami nem működik jól otthon. A magam felelősségét sem elhárítva hangoztatom, hogy a szabály értelmezésénél gondok vannak, a játékosok helyenként többet engednek meg maguknak, mert nincsenek kordában tartva. Emiatt hibásak a kollégák, de a játékvezetők is. Ha valakit egyszer-kétszer kiszórtak volna piros lappal otthon, akkor elgondolkodom, hogy itt van-e a helye a csapatban. Nekem pár nap nem volt elegendő ahhoz, hogy ezt a rossz felfogást kiirtsam a lányokból.”(http://index.hu/sport/nemetha1214/) Azonban a nemzetközi bíráskodást se állíthatjuk példaképül a hazai sípos embereink elé. Azt a sok következetlenséget, azonos szituációk ellenkező megitélését amit ott láthattunk, azt rossz volt nézni. Már a NOB berkeibe is eljutott az Ázsia Bajnokságon történtek híre, a jordán bírópáros ámokfutása, amely miatt most újra fogják játszani az egészet.

Sorban állnak a különféle sportágak az Olimpiára kerülés jogáért. Könnyen megeshet az a szégyen, hogy a kézilabda, ez a dinamikus, szép játék, ami a XXI. század teremsportja lehetne, ki fog szorulni az Olimpiáról. Nem a játék gyengesége, televíziós közvetíthetetlensége, hanem a tisztátalanság lehetősége miatt. Nem dughatják a fejüket strucc módjára a homokba a nemzetközi és a hazai tisztségviselők! Ha nem alkotnak e sportágak tisztaságát garantáló szabályokat, nem vetik be ezért korunk technikáját, hát szomorú vége lehet kedvenc játékainknak.

Coubertin báró szellemisége zsinórmértékül kellene, hogy szolgáljon minden sportban tevékenykedő számára. Nap, mint nap éreznünk kell, hogy munkájukat megalkuvás nélkül, könyörtelenül csak ez vezérelheti. Lehet persze kisded játékokat űzni, de ez már nem sport és a befektetők távoztával a játszóterüket is be fogják zárni. Vigyázzunk, lassan már nem elég tisztának lenni, annak is kell látszani! Megértettük? Megérjük?

Wirth Mihály

Forrás: www.kezilabda.com