A szóvicc persze pocsék, a kvázi kegyeletsértésről meg már ne is beszéljünk (sőt, úgy általában ne is beszéljünk semmiről). Merthogy január 9-én volt pont ötven éve halott Brusznyai Árpád, a veszprémi ’56-os események egyik kiemelkedő szereplője. Ennek tiszteletére számos esemény történt városunkban: volt köztársasági elnök, emlékműavatás, megemlékezés és végül, de cikkünk szempontjából mindenekelőtt, színházi ősbemutató.

Sebő József Moirák című drámája Brusznyai alakjára épül. A városunkban élő írónak 2002-ben már megjelent egy könyve a témáról Moira: Brusznyai Árpád élete és kora címmel, a színpadi mű nagyrészt az ebben is összegyűjtött dokumentumokra épül. A drámaváltozat is korábban elkészült már egy pályázat apropóján, de a mű előadása iránt igazán egy bő évvel ezelőtt kezdtek érdeklődni a helyi színházak. Vándorfi László volt a szemfülesebb, így a művel a Pannon Várszínház előadásában találkozhatnak az érdeklődők, bár a bemutató díszelőadásra a Petőfi Színház épületében került sor.

A címben szereplő Moirák a sors istennői a görög mitológiában (római megfelelőik a Párkák), akik az emberi élet fonalát szövik, és bármikor tetszésük szerint megszakíthatják azt. Egyes értelmezések szerint még Zeusznál is hatalmasabbak ezek a sorsistennők, bár működésük kevésbé tudatos. Sebő a filológus, latintanár Brusznyai végzetének allegorikus megtestesítőit látja bennük, akik nem hagynak más választást a fiatal, agilis tanárnak, mint hogy elfogadja a feladatot, amely felé a történelem (és az isteni machináció) sodorta.

Különösen nehéz ebben az esetben a kritikus egyébként sem egyszerű feladata, hiszen olyan darabról és előadásról kell megnyilatkozni, amely erős érzelmi töltéssel bír a városlakók számára. A szerző is veszprémi, akire hatnak a város lefektetett és hallgatólagos hagyományai, illetve a téma a történelmi félmúlt eseménye, melynek megítélésében sok a szubjektív elem. Maga a választott műfaj – amit a rendező „dokumentumdrámaként” aposztrofált – is furcsa öszvérmegoldás, hiszen a tragikus alaphelyzet bemutatása nagyrészt jegyzőkönyvek, levelek szövegére épül, és a hiányzó réseket „tömi be” az írói fantázia.

És a végeredmény, az előadás is felemás érzéseket kelt a befogadóban. A mű stílusában nem egységes, groteszk és hagyományos drámai elemek keverednek benne, ami önmagában nem lenne baj, de az arányok nem mindig szerencsések. Az első felvonás ilyen szempontból teljesen kaotikus, a jelenetek egymás hatását oltják ki. Mindehhez járul, hogy az író túlzottan sok mindent akar elmondani, ami miatt nehéz a történések időbeliségét helyére tenni – leginkább az lehet az érzésünk, hogy az eseményeket egy konzerv formájában láthatjuk viszont, amiben szardíniaként szoronganak egymás mellett két hét történelmileg hiteles és gyermeki módon leegyszerűsítve elképzelt, hol tragikusan, hol abszurdba hajlóan ábrázolt fordulatai.

A második rész ilyen szempontból sokkal sikerültebb. Néhány igen jól megkomponált jelenet (például a vallatás bemutatása) jó dinamikával viszi előre a darabot a befejező részig, ahol aztán elmerülünk a dokumentumok és levelek szemelvényeinek dzsungelében, így a drámai ábrázolás végül ismét háttérbe szorul. Mindehhez társul a néhol klisészerű (Egmont-nyitány), máskor életidegen (Enya-típusú prüntyögés) zenei aláfestés, ami tovább rombolja az előadás hatásfokát. Az a legironikusabb, hogy a második részben annyi utalás történik az első eseményeire, hogy az ezáltal szinte feleslegessé válik…

A színészi ábrázolás nem lenne rossz, Zayzon Csaba személyében tényleg olyan figurára talált Vándorfi, aki küllemében is megdöbbentően hasonlít Brusznyaira, de a jelenetek hangulati hullámzása és az a tény, hogy kevesebb a színész, mint a karakter, így többeket két-háromféle szerepben is viszontlátunk a színpadon, nem igazán engedi kibontakozni az ebben rejlő lehetőségeket. Igen zavaró volt, hogy már a darab nyitó sorait elnyelte a borzasztóan hangos zene (ja, igen, a zene még borzasztóan hangos is volt) és így a feledés, de az is, hogy a Brusznyai gyermekét alakító kislánynak Homéroszt kellett szavalnia az előadás végén… A Moirák pedig mindeközben néha táncolnak egyet, nagyon misztikusak és démoniak, de ezzel csak egy újabb stiláris réteggel járulnak hozzá a már amúgy is létező katyvaszhoz.

Mégis, mindennek ellenére azt mondom, hogy ennek az előadásnak itt és most létjogosultsága van. Nem gondolom, hogy Sebő József drámája meg fogja hódítani a magyar színpadokat – ahhoz túl sok benne a dramaturgiai hiba –, de arra igen alkalmas a produkció, hogy egy város megemlékezzen általa egy fiatalon elhunyt tanárról, egy forradalmi mártírról. És az sem utolsó szempont, hogy többet tudhatunk meg így az ötven évvel ezelőtti veszprémi eseményekről is – még ha ez a kép sem lehet teljesen objektív és torzításmentes. Az író nagyon jól érez rá egy tragikus léthelyzetre, de annak irodalmi lehetőségeit nem tudja teljes mértékben kiaknázni. De addig is, amíg ezt valaki meg nem teszi (feltéve, ha), itt lesz nekünk a Moirák, amit elővehetünk majd a kerek évfordulók alkalmával.