Aztán ott áll az ember lila fejjel. Már nincsenek ünnepek, nincsen semmi, leginkább tolerancia nincsen. Elfogyott. Elvitte a cica. Ez meg itt pattog. Meg mondja a magáét. Oké, mondja csak, de miért nem akkor mondta, amikor még nem lett volna ekkora szar az egészből? Ja, mer’ Karácsony? Ja? Akkor jövőre szőnyeget kap meg seprűt.

Azt hiszem, a legtöbb balhé abból ered, hogy megtanítottak minket viselkedni. Vagyis inkább arra, hogy ott és akkor, azonnal, amikor valami bajunk van, meg ne nyikkanjuk, úgyis mi leszünk hülyék, mert túlspirázzuk, meg minden. Jó, az is igaz, hogyha valaki olyan, mint én, hogy fél perc alatt kirobban a gőz a fülén, és ahelyett, hogy „figyu, ezt most hogy értetted?”, az csusszan ki a száján, hogy „anyád, te zuzi”, akkor ez roppant nehéz feladat. De meg kéne próbálni, na.

Mert ugye legtöbbször az osztja az észt, akit szeretünk, meg ő is minket. Hiszen nekünk oszthatja, úgyis megbocsátunk. Ez igaz is, de addig szétrobbanunk nyolcvanszor. Először is meglepődünk. A támadáson. Hm? Tessék? De a harc az harc, kapjuk az arcunkba, amit elsőre is jól értettünk. Vagyis nem értjük, mert nem hisszük el, hogy ezen valaki fennakadhat. Igaz, hogy mi sem mondtuk ki pontosan, mire gondolunk, még akkor sem, amikor láttuk a másikon az értetlenséget, de azért érthetné magától, hogy mit akarunk. Ám nem hogy nem érti, de azóta túlkombinálta, lebontotta és újra felépítette, és most már teljesen máshogy hangzik az egész. Már mi sem értjük. Csak az anyja jár a fejünkben. Az az édes…

Ajtócsapkodás. Elmegyek. Ne menj el! Hova mész? Hadd mondjam végig! Mi van? Na ne… Nem úgy érettem! És te? Miért nem mondtad? Jó, mondhattam volna én is, de látszott rajtad, hogy nem érdekel. Akkor meg mi van? Jó, értem. Ne már! Gyere ide, na. Jó, akkor ne! Na. Akkor most mi van?!

Ez az a pont, amikor elkezdhetjük megbeszélni a dolgokat. Ha szerencsénk van, még jön egy kis ónos eső meg az összezártság, és a kimondatlanság nem tartható tovább. Úgy érzem, a természet – annak ellenére, hogy kicsináljuk – még néha odavág: Üljél le, maradjál nyugton, figyelj a másikra, aztán KUSS!

Kilenc hónap múlva majd minden kiderül.

„A férj és a feleség veszekszik. Végül a feleség azt mondja: – Te győztél. Ma a tiéd az utolsó szó. Kérj bocsánatot!”