Ha valami visszavonhatatlanul eltűnik a hétköznapi életünkből, akkor bizony van helye a „csöpögős” nosztalgiának! Nemhogy unokáinknak, de fiainknak is nehézkesen mesélünk majd az egy- és kétforintosról, nekik majd az euró és az azt követő fizetőeszköz lesz hétköznapi, míg nekünk marad a feladat, hogy 2008. február 29. éjfélig megszabaduljunk legkisebb címletű érméinktől. A beváltási procedúrát az alábbiakban olvashatják…

De előbb a nosztalgia! Na ki emlékszik arra, hogy a helyijáratos buszon úgy lehetett jegyet venni, hogy egy régi bélást (azaz a bronz-színű kétforintost) kellett az automatába dobni? Vagy, hogy a bélás lett/volt a tantusz bevonása óta a legnépszerűbb telefonálási eszköz, hiszen ezzel működött a legmegbízhatóbban a nyilvános fülke? – mondom ezt a mobiltelefonok korában. Vagy, hogy ezzel működött a zenegép („Bedobok egy kettest, ez lesz a legnagyobb szám – Beatrice ’78)? Ki hinné el, hogy Vikidálék/Tunyóék bokáig álltak a kétforintosban a színpadon, amikor háttal a közönségnek nyomta a P. Mobil, hogy „Nálam mindig KÉTFORINT ez a dal!” ? (Azért háttal, mert egy idő után megelégelték – bár lehet, hogy maga a jelenség a ’80-as évek punk-korszakának hatása is –, hogy szemük-szájuk, fogazatuk többször megsérült a repülő adománytól.)

Véglegesen szublimál nemzeti pénzünk alapegysége, az egyforintos, valamint az egykor népszerű párja, a kettes, bár ma már mindkettőt értéktelennek tartjuk. Amikor bejöttek a 99-re végződő árak, egyre gyakrabban hagytuk ott a visszajárót, és lassan már az is gáz volt, ha „csak” ennyi borravalót adtunk. Ha véletlenül maradt is nálunk apró, otthon inkább kiraktuk a perselybe, vagy egy korsóba/csuporba borítottuk, hogy ne húzza „feleslegesen” a pénztárcánkat.

Van, aki sokáig gyűjtögette, hogy aztán örömet okozzon vele egy újságárusnak, egy gyógyszerésznek, vagy éppen egy olyan haverjának, aki nősülésre adta a fejét. Van, aki a gyereket ezzel szoktatta a megtakarításra (ugye anno a Takarékszövetkezet méhecskés reklámjában is csupa-csupa EGYforintost láthattunk) és van, aki az apróval felvértezve hódolt az ultizás – vagy egyéb kártya- – szenvedélyének. Na, de most jön a gond!

Aki nem elég tájékozott, az mindenképpen nézze meg ezt az oldalt, de röviden itt is összefoglalom. 2008. március elsejéig egy kereskedő maximum 50 darabot fogadhat el egy-egy érméből, bankban vagy postán 100 darabot kell díjmentesen(!) beváltani. Ha ennél nagyobb tételben váltanánk, már – helyenként különböző – felárat kell fizetnünk. A gond ott adódik, hogy ez a 100 darab bizony nem is olyan kevés, ha korábban gyűjtögető életmódot folytattunk. Aki el akarja kerülni a rollnizás maceráját, valamint a pluszköltségeket, még egy lehetősége adódik. (Mi is így jártunk, így az ösvény már kitaposott!)

A Magyar Nemzeti Bank vidéki fiókhálózata már sajnos megszűnt, így ilyen tételben (érmetípusonként max. 10 000 Ft/fő – efelett előzetesen kell időpontot kérni) csak a budapesti Hold utcai (V. ker.) fiókban lehet pénzt váltani. Előzetesen külön kell válogatnunk az érméket (egy zsák egyes – egy zsák kettes), amelyeket egy géppel villámgyorsan átszámolnak és friss, ropogós bankjegyeket kapunk értük. (A vadiúj pénznek mindig is imádtam a szagát, tapintását, legyen az bankjegy vagy érme.)

Aki amúgy is jár Pesten, és van egy-két ezernyi érméje otthon, annak mindenképpen megéri. Csak ezért persze nem érdemes felmenni (lásd közlekedési költségek), így marad a talpas változat: összehívni a haveri kört pár sör/bor körítésével egy jó kis rollnizásra, majd a százasával zacskózott gempát beszórni egy strapabíró hátizsákba, és végigjárni a belváros minden pénzintézetét. Ez se rossz buli.

Még mindig jobb, mintha a nyakamon maradt zsozsóval ÉN csökkenteném az államadóságot…