Itt voltak az ünnepek, és hát ilyenkor ugye van sok szabadidő látszólag, az ember gondolkodik, mit csináljon ilyenkor a sok ráérőséggel. Én is gondoltam, elmegyek moziba, úgyis rendhagyóan van egy halom (négy) film is a plázamoziban, ami érdekel ilyen-olyan okból. Eredetileg a Macskafogó 2. lett volna a fő célpont, de aztán jöttek a rossz kritikák másod- és első kézből, amik elvették az ember kedvét, úgyhogy Az arany iránytű játszott végül.

Mert persze kiderül, hogy csak látszólag olyan sok a szabadidő, hiszen nagy a rokonság, meg hideg is van kint, és nehéz elindulni, így aztán jó, ha egyszer mozi, nemhogy négyszer! Pedig érdekelt volna még A nemzet aranya folytatása is meg a Bűbáj, de majd kijönnek DVD-n, meg a tévék is biztos játsszák ezeket, ha van türelmünk kivárni – lustaság, fél egészség. Csoda, hogy egyáltalán elmentem egy filmre is, komolyan mondom!

Szóval Az arany iránytű. Nagy fantasy fanként az ilyesmire azért illik elmenni, bár kicsit ijesztő volt, hogy a Narnia krónikáival párhuzamolták többször, mert olyankor fél az ember, hogy csak amolyan koppintás vagy utánérzés, aztán bebukjuk a mozijegy árát meg még a popkornét is, mert már konzummozizók vagyunk, és kell valamit ropogtatni is, ugye. Ezért gáz, hogy „kisgyerek állatokkal megmenti a világot” típus, de hát reszkír nélkül nincs kockázat, ugyebár…

Nicole Kidman meg különösen félelmetes, nekem legalábbis gyakran a hátam borsózik tőle, amilyen hidegen nézni tud. Látható, hogy sok volt a kockázati tényező, de mégis bátor voltam, és úgy döntöttem, ide nekem az Arszlánt is, ha muszáj (egyébként megkaptam DVD-n karácsonyra, de tényleg – a mozikultúrának, úgy tűnik, lassan tényleg befellegzik), vagy amilyen állat csak jön, lebirkózom Kidman-estül.

És akkor jött (a Tenkes kapitánya helyett) a film maga, ami igen kellemesen rácáfolt az előzetes fenntartásokra, mivel jó volt, bár nem feltétlenül zseniális. Tudni kell, hogy Az arany iránytű Philip Pullman Az Úr sötét anyagai című könyvtrilógiájának első kötete, az Északi fény alapján készült, vagyis egy sikerkönyv feldolgozása, és egy sorozat nyitódarabja is egyben, hiszen van még két rész, amiket jól meg lehet filmezni, ha bejön az első opusz (és asszem, bejött).

Ügyes időzítéssel persze a könyvfolyamot is kapni lehetett már karácsony előtt, akár díszdobozban is, ha valakinek ahhoz volt gusztusa. Érdekes ilyenkor, hogy egy másodproduktum alapján próbálja az ember felbecsülni az eredeti mű értékeit, de a film megnézése után azt mondanám, hogy Pullman műveiben igen izgalmas világot teremtett, ami abban kuriózum hasonszőrű pályatársai között, hogy a tolkieni, elsősorban a kelta és valamennyire a germán mondavilágon alapuló, mondhatni „hagyományos” fantasy-környezetet egy sajátságos skandináv-szláv-uráli ötvözet váltja fel.

Maga a sztori sok tekintetben klisészerű, de a sajátságosan kimunkált világmegjelenítés képes feledtetni a fordulatok viszonylagos kiszámíthatóságát. A filmkészítők egyébként sem igazán tudtak mit kezdeni az eredeti történet epikus ívével – sokszor az volt az érzésem, hogy pillanatképeket kapunk el, miközben hipersebességgel száguldunk a sztori mellett. Ugyanakkor a gyönyörűen megkomponált képek és a kiemelkedő színészi teljesítmények (igen, többek között Nicole Kimané) ellensúlyozták ezeket a hiányosságokat.

És a lényeg az, hogy nagyon jól szórakoztunk (érdekesen vegyes közönség gyűlt össze a teremben a szőke plázacicáktól a kihaénnem HVCS-ken keresztül a szemüveges szerepjátszókörösökkel bezárólag), a könyv elolvasásához is kedvet kaptunk (tisztelet a kivételnek – nehogy a funkcionális analfabéták bepereljenek), szóval minden nagyon klassz volt, ahogy azt a filmkészítők valószínűleg jó előre eltervezték…

Érdekes egyébként ez a vallásossági hajcihő, ami a film körül kialakult. Vannak a jó keresztény művek meg a kevésbé jók, amiket lehet bojkottálni vagy indexre tenni, vagy amit szoktak csinálni mostanában a jó keresztények (katolikust nem illene írni – jaj, már megint elszúrtam!). Azt persze tudjuk, hogy teszemazt a Narnia krónikái (legalábbis a regényfolyam) csöpög a vallásos felhangoktól, de csak azért, mert itt meg van a gonosz magisztérium, ami próbálja elbutítani az embereket (és mellesleg elválasztani őket lelküket hordozó „totemállataiktól”), miért kell rögtön magára ismernie valakinek, és istentelennek nyilvánítani a filmet? Talán ha a következő részt Mel Gibson rendezné, azzal lehetne néhány pluszpontot szerezni a Vatikánnál…