Azok után, hogy a Veszprém Presszó törzsvendégei megemlékeztek régi karácsonyokról, ma este a békés, kvaterkázós fröccsözgetés és bensőséges sörözgetés közben a szilveszteri sztorik kerültek elő. Mert mindenkinek van legalább egy igazán eredeti szilveszteri emléke – vagy nincs, mint az kiderül az alábbi gondolatokból.

Kárpátalja

Suhanc éveim alatt – vagy tíz éven keresztül – minden évben más-más társasággal buliztam, de messze a legkalandosabb egy Kárpátalján eltöltött szilveszter volt. Hófúvás a MÁV-vagonban, magunkhoz kötözött hátizsák a vasúti váróban, benzincsempészek stoppolása Záhonynál, életbiztosításnak álcázott adó az ukrán határon, sikertelen jegyvásárlás a csapi vasútállomáson, bliccelés a lembergi gyorson (ahol tyúkokkal utaztunk), bunyó a vonaton – tök sötétben – a minden 15 km-enként esedékes vészfékezés után. Mínusz 38 fok Huszton, befagyott Lada ajtók, deci vodka reggel-délben-este minden étkezés előtt, kockacukorral fogyasztható helyi vörösbor, krími tatár milicisták visszaélései (a kosárlabdacsapat kifosztása), furcsa magyar-orosz párok, óriási szegénység (hat hónapja nem kapott tanári fizetések), házilag sütött kenyér, magyarban dolgozó 20 éves fiúk a családfők. Háromnapos bulizás egy parasztházban, himnuszéneklés helyi idő szerint este 11-kor, vallási villongások a maroknyi magyarságban, szándékosan nem takarított utak (a hó és jég ugyanis befedi a rengeteg kátyút), nehezen leküzdhető vasúti átjárók, és még sok minden más.

Senkiföldje

Igazándiból nem szeretem a szilvesztert és a szilveszteri kötelező együttléteket, kötelező ételeket és italokat. Mindig csak a túlélés éltet. Majdcsak vége lesz egyszer… (A kötelező jókedvtől és anyósnyelvtől, a petárdáktól, a konfettiktől pedig rosszul vagyok.) Valahogy benne van ilyenkor a levegőben, az elmúlás, a „lehet, hogy idén volt utoljára” érzés. És ehhez képtelen vagyok jópofát vágni.

A kilátások nem sok ember számára rózsásak, ehhez sem tudok mosolyt produkálni. Természetesen végigéltem a szilveszteri rendezvények mindennemű változatát. A gyerekpezsgős – lépcsőházjárós – szomszédváróstól kezdve a szomszédba-éjfélig-átmenősig, az otthonülős-tévénézőstől a színész-büfésig. A pinceszeres-cserépkályhástól a zártkörű-hullarészegreivósig. A társasjátékos-kimithozazteszikestől a HEMO-rendezvényig.

Mindegyiknek egy tanulsága volt számomra, mégpedig az, hogy a szilvesztert nem nekem találták ki. Az évet nem éjfélkor, hanem jóval előbb zárom le – lélekben már karácsonykor –, az utána jövő egy hét olyan, mint a senkiföldje. Gyakorlatilag december közepén kidobom a naptáram, és a leltárkönyvben is meghúzom a piros vonalat. (És természetesen idén is bízom benne, hogy könnyen megúszom…)

Lánnyal, lány nélkül

Elsős egyetemista voltam, amikor egy haverom meg annak barátnője felugrottak hozzánk 31-e késődélután. Felnyitottunk egy üveg bort, füstöltünk, szóval bemelegítettünk a későbbiekre. Szó szót követett, s a srác egyszer csak elrobogott, a lány meg ott maradt hüppögve. Itt kezdett kínos lenni a dolog, amikor hirtelen elsőszámú vigasztalóvá léptem elő, és a lány reményei szerint nem csak verbális, hanem fizikai értelemben is. Persze dörömbölt a vér, ahol tudott, de végül azzal az ürügyel sikerült elhagyni a veszélyessé vált terepet, hogy buliba vagyok hivatalos. Ahol persze később a szokásos tini-álmok egyik végzetasszonya sem vetette rám magát, de ugye ebben akkor még rendületlenül hittem. És hogy kerek legyen a kép, a lánnyal rá három napra megtörtént, aminek meg kellett.

Az ütős

Amelyik szilveszter igazán ütős volt, arra nem emlékszem...

Tolószékkel három ponton

Késő délután érkeztünk meg lányismerősünk szilveszteri házibulijába, és kora estére már fergeteges volt a hangulat. Persze a nagy vidámság mellett voltak kellemetlen helyzetek is, pl. az, amikor a hiperszuper hifitorony előtt állva ordítva kérdeztem: „Hol a kiba…ott pi…ában van ezen a volume?” Erre a házigazda édesanyja halkan azt felelte a hifitorony másik oldaláról, hogy „Ott alul, jobb oldalt megtalálod, Balázs.”

A buli pörgött, megérkezett az éjfél és utána az a hír is, hogy Kádártán egy másik fergeteges szilveszteri parti is vár minket, azonnal menjünk ki. Taxit hívtunk, meg Laca haveromat, aki az emeleten fogyasztotta a bólé maradványait. Laca lejött, jobban mondva G-vel zuhant lefelé, és csak a lépcső utáni kövezet állította meg a repülést. A végeredmény: bokaszalag-szakadás. A taxit egyből a kórház balesetijére irányítottuk, de nem ment egyszerűen az indulás, mert Laca három üveg pezsgő nélkül nem volt hajlandó kocsiba szállni. Előkerítettük az italokat, irány az ambulancia (ahol már patakokban folyt a vér a folyosón, és ez nem túlzás), becsekkoltunk, szereztünk egy tolószéket, és Lacát abban gurítottuk egymásnak a folyosón, miközben ő két üveg pezsgő tartalmát tolta egyszerre magába. A helyzet aztán megkomorodott, merthogy befektették, másnap reggel műtötték, mi meg felhívtuk a szülőket, Lacát az ápolónők gondjaira bíztuk, és egy másik taxival kisöpörtünk Kádártára, ahova tényleg érdemes volt kikocsikázni, mert fergeteges hangulat fogadott minket.

A töménytelen alkoholnak reggel meg is lett az eredménye, mert miközben cuccoltuk ki a házból a hangfalakat és a lemezjátszót, csöndesen megkértem egyik barátomat, legyen szíves, fogja már meg a nyakamban lógó mindenes tatyómat, és amíg megtette, a legnagyobb csöndben – úgy, ahogy csak én tudok – kipakoltam a kocsi mellé egy nagy adag rókát. Haverom elhűlve figyelte az eseményeket, és csak annyit mondott: „Balázs, ilyet még nem láttam, kb. 15 másodpercig állva három ponton érintkeztél az anyafölddel.”