A Veszprém Presszó törzsvendégei emlékeiket rendezgették a karácsonyi ünnepek alatt. Aztán összegyűltek a Presszóban, és lassú, komótos, kitartó, derűs poharazgatások mellett mesélték el egymásnak régebbi és kevésbé régi karácsonyok emlékét. Most pedig megosztják velünk, olvasókkal.

Karácsony mundérban

A karácsonyt mindenki családi környezetben képzeli el. Azonban vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor nem tud szeretteivel lenni. Ilyen volt az én életemben a katonaság. Ercsi helyőrségben, Budapesttől délre, a Duna mellett töltöttem el ’89 szentestéjét.

Akkor még az utolsókat rúgta a kommunista államrendszer. Utolsó rúgásként december 24-én előadást kellett meghallgatnunk a zászlóalj politikai tisztjétől, mindenki Gyuri bácsijától, akit szeretnünk kellett, mert apánk helyett apánk volt. Ő csupán szeretetből 14 és 18 óra között bebizonyította, hogy nincs Jézuska, baromság az egész Biblia, amit a burzsuj kapitalisták találtak ki, hogy ámítsák az embert. Télapó az van, de az is szovjet. Van már magyar is, de az is a nagy hatalmas Szovjetunióban tanulta a szakmát. És ez a Télapó rendes párttag, persze MSZMP-s.

A totális agyhalál után megtekinthettünk egy hős, szocialista filmalkotást, amely a háborúban játszódott, és a Vörös Hadsereg katonái – miután megverték a mocskos németeket – beöltöztek Télapónak, és megajándékozták a felszabadított embereket. (Gondolom, másnap pedig elvitték őket „málenkij robotra”!)

Aztán végre eljött a mi időnk! Tisztek haza, ügyeletes az ágyba, mi pedig mentünk mamivérét inni. Mamivére igazi ercsi specialitás volt: kétharmada bor (soha nem látott szőlőt), egyharmada házi pálesz (soha nem látott vámost!). Ez megtette a hatását. Végre láthattuk az angyalokat, végre béke költözött a lelkünkbe!

Karácsony a gasztronómia jegyében

A karácsonyi időszakban nekem a gasztronómia nagyobb élmény, mint az ajándékok. A szentestei libamáj és franciasaláta, a különböző tűzdelt húsok, sültek, szószok, sütemények (bejgli über alles!) konstans fogyasztása folyamatosan orgazmus közeli szinten tart. Mindehhez azokat az év egész időszakában féltve óvott borokat fogyasztom, amelyek addig mindenkitől (leginkább magamtól) irigyeltem, most viszont boldog-boldogtalannal megosztom, és néha még a reggelihez is ezekből kortyolgatok.

Az emésztés szüneteiben ilyenkor van időm – két hét alatt – annyi könyvet elolvasni, mint máskor egy fél év alatt, így a hozzám tartozóknak egyszerű dolga van. Bor, könyv, finom ételek, és máris kiül az állandó vigyor az arcomra.

A legemlékezetesebb karácsonyi ajándék

Mesélhetnék arról, hogy milyen nagyon örültem annak, amikor sztenderddé váltak a karácsonyi legók. Volt Forma 1-es, rendőrös, űrhajós, nagydobozos és kisdobozos, de a legjobban a Fabuland kollekcióknak örültem. (Amit mára már kivontak a forgalomból.) De engedtessék meg, hogy most ne magamról, hanem volt osztályfőnököm ötletéről írjak.

Siposmarika néni egy osztályfőnöki órán elmesélte, hogy ismer egy szegény házaspárt, akik örülnének nekünk. Egy kis műsor, mindenki hoz, amit tud, ennyi lenne… Jelentkeztünk is egynéhányan. Aztán karácsony előtt pár nappal elindultunk gyalog a Dózsavárosba. A Völgyhíd után, az egyik utcában, szegényes, alacsony, régi parasztháznál megállt Siposmarikanéni: „Próbáljatok meg normálisak lenni…” Többet nem is nagyon kellett mondania, hiszen ahogy beléptünk az ütött kopott ajtón, mindenkiben meghűlt a vér, és tudtuk, hogy itt valami nagyon-nagy Szegénység lakik. Bementünk az alacsony, fagerendás szobába, ahol a két tisztes szegénységben megráncosodott ember gubbasztott. Szégyenlősen álldogáltunk, leraktuk az asztalra a lisztet, sót, cukrot, és elmondtuk a verseket. Nem hálálkodtak, nem beszéltek feleslegesen sem, csak csendben szorították szegénységüket. Hazafelé menet sem kellett rászólnia egyikünkre sem Siposmarikanéninek, mindenki tudta akkor, hogy bizony nekünk nagyon-nagy Szerencse fogta meg a kezünket.

A kisszerűség karácsonya

Nekem ilyen nem volt, illetve mindegyik elég emlékezetes, arról ugyanis gondoskodnak a környezetemben lévők. Sértődés, veszekedés, miért-oda-mentek-miért-nem-hozzánk-típusú megjegyzések, tőlük-mit-kaptatok-aha-az-csak-ennyit-ér-haha-jellegű szurkálódások, én-nem-eszem-halat-sem-csirkét-sem-marhát-sem-disznót-csak-pulykát-féle építő hozzászólások stb. Szóval a karácsony nekem egyáltalán nem hiányzik, ilyenkor az amúgy egy-két hónapra eső rokonlátogatás-mennyiséget három napba kell belesűríteni, következésképp ilyenkor töményen ér az emberi kisszerűség. Hát köszönöm szépen, mindenkinek kellemes ünnepeket.

A mindent eldöntő karácsony

1999 decemberében hatalmas hó esett. A fák rogyadoztak a teher alatt, a kocsik alig bírtak járni a városban – a jó öreg Wartyogó persze simán felkúszott a Kórház utcán –, lehetett szánkózni a Gulya-dombon, a Balaton befagyott, zörgött a hokiütő a kezünkben. December 24-én a család már készült a Szentestére, én meg a fadíszítés után magamhoz kaptam egy kis csomagot, felrángattam magamra nagyapám amerikai katonakabátját, és elindultam a kihalt városban a mindent eldöntő útra. Arra emlékszem, hogy gyönyörű volt minden: a fények, az árnyékok, a színek, a hangok, a szagok, a levegő csípőssége. A vár utcáján csak keskeny kitaposott nyomon lehetett előreevickélni, alig bírtam kijutni Pityu és Gizi szobrához, ahol már várt valaki – aki éppúgy nem fázott, mint én, akinek a kezében éppúgy egy kis csomag volt, mint nekem, akinek olyan volt a mosolya és a csókja, mint a legszebb száraz szamorodni. Várt rám. Én meg elvettem feleségül.