Mit tehet a béna iciri-piciri kispolgár, ha rút a teste, s beste lelke is, mely közel sem a legjobb, s az ördög már ott liheg a nyakában, hogy megvagy komám, viszlek magammal a pokolba be. Szabad egy táncra? Kérdi mégis az ördögöt, s szegény pokol fajzatja felsikít, s engedi, hogy már megint az angyalok nyerjenek.

Pont és pássz. Körülbelül ennyi szót lenne érdemes vesztegetni Stéphane Brizé Tétova tangó című filmjéről. Persze, ha akarom kedves, ha akarom bájos, bár én inkább a bajosra szavaznék. Férfi főhőse, az ötödik x-én túli Jean-Claude Delsart (Patrick Chesnais) láthatólag elszarta az életét, és egy szuperszonikus gép sebességével robog az ördög karmai közé. Apja végrehajtó vállalkozását viszi tovább, s nem átallja fiát sem bevonni az igazán lelketlen, igazán unalmas munkájába. Dologtalan perceiben a szemközti tánciskolából átszűrődő dallamokra rándul egyet-egyet, de látszólag képtelen, hogy összességében másképp halja életét.

Vasárnaponként meglátogatja a semmivel sem jobb lelkületű jó édesapját az öregek otthonában, s tűri, hogy életét a monotónia és az egyhangúság szervezze. Halvány próbálkozásként maga is elmegy a tánciskolába, s egy gyermekkori ismerősébe botlik, aki innentől kezdve nem hajlandó tágítani mellőle. Anne Consigny (Francoise „Fanfan” Rubion) házasság előtt álló, egyáltalán nem fiatal nő, aki azért jár tánciskolába, hogy majd remekül rophasson az esküvőjén férje oldalán. Szerencséjére férjjelöltje egy országos lúzer, aki éppen nagyregényét készül megírni, s nem igazán hatja meg, hogy Anne mennyire komolyan veszi házassági terveiket.

Innentől kezdve sajnos megint a szokásos. A két szerencsétlen persze egymásra talál, a gonosz apa és az ostoba vőlegény megbűnhődik, a fiú felszabadul, hőseink pedig boldogan élnek, amíg. A tánciskola-ötlet sem túl eredeti persze, és a tangó, mint olyan sem tartozik a ritkán használt motívumok közé. Értjük a párhozamot szenvedély és visszafogottság, lendület és esetlenség között, de kérdezem, muszáj már megint ennyire nagyokat mondani, ennyire tanítani?

Értem én azt is, hogy a sztori visszafogottsága a szereplők egymás iránti óvatossága is egyben, de nem lehetett volna mindezt kicsit szórakoztatóbban, kicsit érdekfeszítőbben elmesélni? Bizonyára nem. Végül is tényleg nem rossz, ahogyan Anne és Jean-Claude megszabadulnak a testüket-lelküket sújtó terhektől, azonban ha őket nem is, néhány apró részletet talán nem ártott volna több humorral, több iróniával megmutatni. Mert vannak vicces részei a filmnek, de összességükben egyáltalán nem elegek ahhoz, hogy másfél órás érdeklődést folyamatosan lekössenek.

Nem gondolom, hogy rossz választás volt bemutatni ezt a filmet, de a magam részéről egyáltalán nem érzem benne azt az erőt, amiért a kortárs, mai filmek között ezt is le kellene hozni. Különösen azért nem, mert ha emlékeim nem csalnak, úgy körülbelül fél évvel ezelőtt már az egyik televízió a műsorára tűzte, s mert ha minden igaz, január 1-jén a magyar egyen ismét meg lehet tekinteni a művet.

Tétova tangó, francia film, rendezte: Stéphane Brizé, készült 2005-ben
A film a HEMO kortárs filmklubjában volt látható.