Csütörtök délutánra barátos nap van beütemezve. A jó időnek megörülve kint maradtunk az utcán, vagyis kedvenc terünkön (Veszprém, Kossuth utca), kedvenc padjaink egyikén töltöttük az időt. Kellemes volt, beszélgettünk semmiségekről, megvitattuk a hónap bulijainak, koncertjeinek kérdését. Almalét iszogattunk. Néztük a sétáló embereket.

Tehát az emberek, akiket nézünk. Ezért írok.
Nevetgélő, iskolából elszabadult diákokat, levelet feladni igyekvő felnőtteket, szemben ülő punk fiatalokat.
Furán bicegő öreg nénit. Finom vagyok persze városunk talán legijesztőbb öreg nénijével, akinek a térde nem normális módon – előre-hátra –, hanem jobbra-balra (állítmánya nincs a mondatnak, szándékosan, sejtitek)… Mélyről induló szörnyülködésünket óvatos humorral igyekezzük feloldani.

Cserélődnek az emberek. Elidőző, igyekvő, bicegő lépteket gyorsabbak, nagyobbak, másabbak követnek, és így tovább.
Ehhez képest a zöld szikszalaggal időállóbbá varázsolt ackás (jól írom? sosem írtam, sőt mondani se mondtam) bakanccsal, kopott ruhákkal, fémesen csillogó láncokkal, karkötőkkel, oldalt kopaszra nyírt fejbőrrel, égnek álló hajjal felvértezettek, még mindig ott üldögélnek.
Talán valaki közülük elment cigiért és kannás borért. Van náluk, látom. Viccelődöm is, hogy „mindjárt odamegyek cimborálni”. Persze nem megyek. Félnék.

Tűnődöm rajtuk. Na jó, tűnődni azért nem. Inkább csak kérdezek, vagy kérdeznék válaszra várva. Valahogy így:
Mi céljuk lehet? Mit akarnak képviselni?
Talán lázadnak. A kialakult társadalmi normák, követelmények, elvárások ellen. Vagy csak keresik a hovatartozás, összefogás érzését.

Bámulja magát a tükörben. Gondolatai kiülnek arcára: „sosem kellettem senkinek, utálom anyukámat, nem volt egy normális fiúm sem!”
Hátrafele tolja fején a villanyborotvát… „most megmutatom, sokkal jobb lesz így”.

(Tipizálok. Elnézést, csak próbálom megérteni. Próbálom megérteni a lányt, aki talán szép is lehetne. Talán más ruhában lenne, sokkal több haj lenne a fején, én talán ráköszönnék (… magamban egy sziával).)

Talán meg is értjük őket. Elfogadjuk külsejüket. Megbékélünk.

Van céljuk. Van célja a délután négykor kannásbornak, a koldulásnak, a bájosan mosolygó 14 évesnek beszólásnak, a beszélgető nénikre látványosan ráköhögésnek, ráhörögésnek, az igazán rosszindulatnak, bunkóságnak is!

Nem fogadjuk el, nem békélünk, dühösek vagyunk!

„Dühösek”… „dühösek”. Nagyszavakat próbálok, de minek? Csak elkeseredem, rosszkedvűvé tesz. Elszontyolodva kérdezem a többieket, indulunk-e haza?

Gitár hangja akasztja meg kabátommal bajlódó mozdulataim. Felnézek. A mellettünk lévő padra leült egy öreg bácsi, öreg gitárjával, öreg ütött-kopott sapkájában. Levágott végű kesztyűből kilógó, magabiztos ujjak fogják le az akkordokat, pengető játszik lassan a húrokon.
Én pedig csak bámulom őt. Mi több, csodálom! Aztán elképedek a kontraszton. A tér egyik és másik fele. Az élet ilyen és olyan arca mutatta meg magát.
Elmosolyodva döbbenek rá: ez a bácsi bemutatott nekik! És közben nekem is adott valami jót.

Fura nap volt.

Odasétáltam, három csillogó 20forintost ejtettem a sötét gitártokra. A zenész felnézett, párbeszédbe kezdtünk.

– Nagyon szépen köszönöm.

– Nagyon szívesen.


straub balázs