A műfaji sajátságokhoz hűen a film sztorija nem túl bonyolult, viszont rendkívül jó ritmusban pörög. Adott egy kis angliai falucska, Fal, ami minden bizonnyal a határában húzódó hosszú kőépítményről kapta a nevét. A falon túl misztikus világ van, teli jól bejáratott mesealakokkal, a menyétbélből jósoló boszorkányokon keresztül a fiaira erő- és gonoszságpróbát kiszabó öreg királyig.

Ezen a helyen él – első blikkre – csöppet málészájú főhősünk, Tristan Thorn, aki természetesen a falu legszebb hölgyébe lesz szerelmes. A hölgy viszont a konvenciókat szigorúan betartva gőgös, finnyás, és kifejezetten az echte bájgúnár típusra bukik. Ahhoz, hogy főhősünk bizonyítsa szerelmét, egy hullócsillagot kell prezentálnia szíve hölgyének a születésnapjára, különben a piperkőc gyémántgyűrűje nyeri a butuska és erősen érdekorientált hölgy kezét.

Tristan tehát fölkerekedik, hogy megszerezze az égi kődarabnak vélt kincset, amiről persze kiderül, hogy csöppet sem olyan, mint aminek képzelte, nagyon is élő, és igazán elragadó teremtés. A neve Yvaine, ha boldog, akkor különösen gyönyörűen ragyog, és amúgy meg marha nagy veszélyben van itt lent a földön. Többen is pályáznak rá, a boszorkányok legdögösebbike a szívét szeretné kivágni, a versengő hercegek a nyakában lógó amulettet megkaparintani, és a feketepiaci értéke is felbecsülhetetlen egy ilyen földre pottyant szépségnek. Szóval megindul a hajsza, a külön történetszálak ügyesen úsznak egymásba, az akciójelenetek és a szellemes beszólások ritmusa tökéletes összhangban mozog az érzelmesebb vonalra terelt love-story adalékokkal.

A színészek jól hozzák a figurákat, mind a brit élvonal, mind pedig az amerikai sztárkülönítmény korrekt és hihető alakítást nyújt, ahol inkább a túljátszás botrányos balgasága lehetne veszélyforrás, mert amúgy – valljuk be – a standard mesealakok eljátszása nem túl nagy kihívás. Abszolút korrekt munka, szép, pontos, szórakoztató és tartalmas darab, a hosszú filmidő ellenére sem hagyja megülni a sztorit, a színészek köré húzott díszlet varázsa azonnal hatás alá vonó tényezőként funkcionál, és van annyi ötletesség benne, hogy a gyermeki lelkesedésünket kicsit felpiszkálja.

A Csillagporban nem a trükkök és sztárok vannak a fókuszban – holott akad belőlük bőven –, hanem a fordulatos történet. Érzelmes, de nem érzelgős, romantikus, de nem giccses, humoros, de nem alpári. Egy igazi mesében vannak gonoszak is, itt elég sokan pályáznak erre a rangra: kezdve Stromhold királyától, aki konkrétan gyilkos, illetve az ő néhány fia, akik szintén, folytatva a sort Lamia boszorkánnyal és nővéreivel, akik hullócsillagok, vagyis kedves fiatal lányok szívével akarják visszahozni a fiatalságukat. Ez első hallásra kicsit véresnek tűnik, az is, és főként akkor hat ránk erősen, amikor elmesélik, hogy a boszorkányok az előző hullócsillag-lányt is tőrbe csalták, barátsággal és kedvességgel altatták el a gyanakvását, hogy amint a lány boldogan és felhőtlenül felragyogott (a szeretettől), akkor öljék meg.

Ez a felragyogás motívum lesz a film alapeleme, az a látványos és sokatmondó „effekt”, ami folyton lebuktathatná Yvaine-t (ha lenne, aki észrevenné), hiszen egy idő után egyre fényesebben ragyog, ahogy Tristan közelében van, illetve amikor a szeretet/szerelem hullámai elérik őt. Ennél romantikusabb és szebb elemet nehéz lenne kitalálni, szerencsére Claire Danes is és Charlie Cox (Tristan) is remekül játssza a szerepét, úgyhogy általuk nagyon könnyen bele tudunk kerülni a film mesevilágába. És ha már ott vagyunk, leginkább izgulhatunk. Lamia fenyegetése (Michelle Pfeiffer izgi játékában) nagyon komolynak tűnik, és még ott van Stromhold király néhány fia is, akik szintén a lehullott csillagot keresik, illetve a királyságuk örökösét. Sokféle elem vesz részt a szórakoztatásunkban: a már említett izgalom és romantika mellett ott van még a humor (Shakespeare kapitány, Primus halott fivérei, illetve Lamia egyes megnyilvánulásai, stb.), némi akció (de csak módjával, épp, amennyi kell), és egy megfelelő adag drámai feszültség is (Tristan fiúkora, mamájának a sorsa, a srác férfivá érésének/valódi szerelmének az eleme).

Tényleg végig élvezet nézni a filmet, nagyon jól működött az egész. Nem annyira erőszakos és fenyegető, hogy gyerekek ne nézhessék meg, a felnőtteknek viszont kifejezetten tetszeni fog, köszönhetően a sok szerelemnek és izgalomnak. Matthew Vaughn pedig tud rendezni, úgyhogy további sok sikert kívánunk neki. Nem renget filmtörténetet, de nem is lehetne ez a célja, azonban ha összehasonlítjuk a kategóriájában napjaink menőnek számító filmekkel, akkor mindenképpen elismerő fejbiccentést érdemel, hogy gagyi és alpári humor nélkül is képes két órán keresztül mosolyt varázsolni érett, felnőtt fejekre. Az meg ugye mindenkire ráfér…

Ildikó