Magával ragadó, sodró, lendületes film Tony Gatlif Transylvániája. Hatásosnak, jónak tartom azokat a mozikat, amelyek után nem akarok felállni a helyemről, és próbálom elcsípni az utolsó hangulatmorzsákat, dallamfoszlányokat. S nőből van benne bőven! Sőt sok is. A női szenvedély, a női lélek, a női érzelmek filmje Gatlif alkotása.

Hősnője, Zingarina (Asia Argento) Erdélybe megy, hogy megkeresse Franciaországból kiutasított szerelmét, akitől gyermeket vár. Két társnőjével beutazzák Erdély lepattantnál lepattantabb vidékeit, mire megtalálják a fiút, aki köszöni, de nem kér a lányból. Zingarina nem tudja feldolgozni, hogy barátja nem akarja őt, s hisztérikus rohamaiban magát és környezetét sem kímélve adja mindenki tudtára, hogy mennyire szenved.

Tányérokat tör, hempergőzik erdei avarban, mintha együtt kívánna halni a tájjal, aminek múlásáról a legtöbben mi magunk sem akarnánk tudomást szerezni. Kiürült városok, hellyel-közzel lakott falvak szenvedései színterei, ahol valahogy mégiscsak összeverődik egy-egy kisebb-nagyobb tömeg, akik szintén felejteni szeretnének, vagy legalábbis kibírni, túlélni egy éjszakát. Cigányok, magyarok és románok mulatnak együtt, zenéjükben, tetteikben nyoma sincs az ellentéteknek.

Zingarinát pártfogásába veszi Tchangalo (Birol Ünel), egy vándorkereskedő, akinek az alakjáról sajnos könnyen kitalálható, hogy élete eggyé válik hősnőnkével. Láttunk már ilyet sokat. Nem ez az igazi erőssége a filmnek, bár az sem kis dolog, ahogy bemutatja a gondoskodó férfijellem alakulását, következetességét és magabiztosságát. Persze Tchangalónak is kijut a szenvedélyből. A film nagy mondásai közül az egyik az ő történetéhez kötődik, miszerint a zenének az életet kell szolgálnia, és nem a halált. Tanulságos és megfontolandó.

Gatlifnek egyébként nem ez az első filmje, ami a sorsüldözött szerelmesek témáját tárgyalja. 1998-ban készült Gadjo Dilo című munkájában egy párizsi fiú keresi szerelmét Erdélyben. Talán ezért is van, hogy itt a női lélek gyötrődéseit próbálja megjeleníteni, s mi tagadás, elég jól sikerült neki. Lát az ember bulizni, szórakozni, szenvedni maga körül nőket, de az a részletesség, az az aprólékosság, ahogyan ezt Gatlif megmutatja, mindenképpen érzékenységre vall. Sajátos perverzió lehet a hazai filmfanok számára, hogy mindez nem egy helyen magyar vagy hellyel-közzel magyar vonatkozású dallamokra, taktusokra történik.

Zingarina tányérpusztító jelenetéhez Palya Bea és zenekara adja a ritmust, s a film során másutt is gyakran felcsendülnek szerzemények tőle. A történet igazából nem túl eredeti, és a karakterek sem feltétlenül újak, mégis sok minden van ebben a filmben, ami miatt mindenképpen érdemes megnézni. Tudom, hogy nem mindenki számára szívderítő látvány egy ember és egy táj tragédiáját viszontlátni, azonban Gatlif valóban megteszi nekünk, hogy ne csak a csúnyaságot lássuk a pusztulásban, hanem észrevegyük azt is, hogyan lehet teremteni a lepusztultságból, hogyan lehet alkotni a nyomorból.

Transylvania, francia film, rendezte: Tony Gatlif, készült 2006-ban, vetítették a HEMO Kortárs filmklubjában