Két jól ismert együttes, a Barbi Gyilkosok és a Rubber Puppet koncertezett szombat este az Expresszóban. Telt ház, lelkes közönség, szaloncukor, hejehuja, slágerek, ami kell – és mégis hiányzott valami.

Persze úgy tűnt csak nekem, hisz’, hangsúlyozom még egyszer, a mozi megtelt. Az átlagéletkor egy jó tizessel (ha nem többel) magasabb, mint a megszokott péntek vagy szombat estéken. Régi haverok, kimenőt szerzett családanyák és családapák jöttek össze az utolsó ünnepi roham előtt egy kis sörözésre és emlékidézésre. Mintha osztálytalálkozón lennénk. Úgy tűnik, mindenki ismer mindenkit, a zenészeket személyesen is, hisz’ kicsi ez a város, az iwiwen egy ismerősön keresztül elérnék bárkit. Előkerülnek a sztorik, ki-kinek a révén ismerte meg a bandát, az egyiknek a bátyja csinálta az első demó borítóját, a másiknak a nagynénje volt a kidobó az első bulin, vagy mégsem, de simán elképzelem.

A Barbi Gyilkosok alatt sokan vannak, a Rubber Puppetre pedig megtelik a terem. A hangulatot szaloncukor dobálással igyekeznek fokozni, de felesleges, gerjed már mindenki. Együtténeklés, csillogó szemek, nagy összeborulások, lelkes bekiabálások. Én pedig csodálkozom, mert a zene amit hallok, legfeljebb egy erős közepes. A Barbi Gyilkosok tisztességes punkrockot nyomnak, a Rubber Puppet megbízható slágerrockot, csak épp semmi különös, semmi egyedi, középszerű, mint oly sok minden ebben a városban. A Barbi Gyilkosokat még talán tisztelném is, amiért ezt a kihalófélben lévő stílust erőltetik, de ez kevés. A Rubber Puppet barátságos, mint egy öreg ivócimbora, akitől csak néha jön zavarba az ember, esetünkben a nagyon sikeres veszprémi-dal miatt, amitől én már sikítófrászt kapok. Egyesek szerint ez csak egy vicc, paródia, ami lehet – csak nekem nem esett le még a poén.

Viszont ez az, ami miatt mégis szimpatikus a két banda, és ami miatt nem érzem, hogy az unalmas előadások miatt elvesztegettem a szombat estémet. Ugyanis látszik, hogy nem veszik túl komolyan magukat. Hosszú évek óta zenélnek, és láthatólag nem azért, mert Arany Zsiráfra, gruppik hadára, és sztárságra hajtanának, egyszerűen örömzenélnek, bármennyire közhely is ez. Maguknak és a haveroknak, akik egyben a rajongók is, és akikből az évek alatt egyre több lett. A középszerűség diadala ez, a sikerhez nem feltétlenül kell egyediség vagy zseniális tehetség, bőven elég hosszú évek jelenléte is. No meg egy jó adag humorérzék.