Néha eszembe jut, vajon mi a fityfenét kell várni több mint fél évet arra, hogy a filmszemlés filmek eljussanak a mozikba. Arról már nem is beszélve, hogy esetleg egy veszprémi moziba. Nos, a 2007-es Filmszemlén három díjat (Diákzsűri, Aranyolló, Legjobb szerzői) is bezsebelő Iszka utazása című Bollók Csaba alkotást november közepén kezdték vetíteni a fővárosi mozik, s ha már Pesten jártam, gondoltam, ezzel a filmmel nagyon nem lehet melléfogni.

A film története (?) szerint Iszka valahol a Déli-Kárpátokban egy nevenincs iparvárosban —amolyan igazi posztszocialistában — a kohó melletti szeméttelepen gyűjtögeti a fémhulladékot, hogy kedves édesanyja és nevelőapja annak árából részeg maradhasson a következő napig. Iszkát e tevékenységére néhány anyai pofon ösztönzi, illetve megtudjuk azt is, hogy apu szívesen vágja le a főszereplő húgának a haját, ha az nem hoz haza elég pénzt. Ha meg egyáltalán nem keres pénzt, akkor a „városban” kolbászol, bányászkantinban kuncsorog ételért, a még meleg salakon tér nyugovóra, majd egyszer csak egy gyermekotthonba kerül. Már épp jóra fordulna minden, amikor megjelenik anyu, és hazaviszi Iszkát a lány buzgó helyeslésére. Persze Iszka végül nem marad otthon, inkább elvágyódik a tengerhez, ahová végül sikerül eljutnia, igaz, hogy egy, a tengerészeknek nőket felhajtó, megnyerő modorú béemvés-bőrdzsekis páros hathatós támogatásával. Majd egyszer csak véget ér a film.

A vágás és az operatőri munka valóban megkapó, a kézikamera néhány Dogma-filmmel ellentétben nem mozog idegesítően, a helyszínek és a képek olyanok, amilyeneknek lenniük kell. Mondhatni ütősek. Mocskos figurák, mindenen uralkodó fekete és sötét tónusok, Iszka egyetlen piros pulóverét leszámítva szinte színtelen felvételek teszik komorrá a film hangulatát. (Hol is láttunk ilyet már?)

Szóval az az én nagy problémám, hogy láttam én már ilyet, és éppen ezért semmilyen többlettel nem távoztam a moziból. (Az Uránia alagsori termeiben még nem voltam, tehát ez mindenképpen új élmény volt.) Igen, nagyon szörnyű ezeknek a gyerekeknek a sorsa – Iszka tulajdonképpen önmagát alakítja –, vannak nagyon gonosz emberek Romániában is, gonosz emberkereskedők és gonosz stricik, részeges szülők. Igen, föl kell hívni a figyelmet rájuk, a jelenségre, és arra is, hogy a szórványmagyarok jövője gyakorlatilag, mint fogalom, nem létezik. Csak ilyenkor az a kérdés merül föl a nézőben: miért nem segítenek inkább rajtuk, ha már ennyi pénzt elköltöttek a filmre. Vannak olyan szervezetek, amelyek egyetlen feladata —ha már kormányzati és politikai szinten erről nem esik szó (egyik oldalról sem!) — az erdélyi magyarokon és a nyomorúságos körülmények közt tengődő gyerekeken segíteni. Na, például ők biztosan értelmesebben elköltötték volna a rendelkezésre álló összeget, még ha tudjuk is azt, hogy a két főszereplő, Varga Mária (Iszka) és Rózsika azóta szerencsére kikeveredett a mocsokból. (Ez persze eléggé demagóg megközelítés a részemről.)

Szóval nem véletlen a Diákzsűri különdíja. Mondhatni van új a nap alatt, legalábbis a plázamozikból érkező újszülötteknek minden vicc új. Esetleg a díjak a fővárosi okosok lelkiismeretének megnyugtatására is szolgáltak. Tulajdonképpen elég lett volna elmenni Ózdra, Komlóra – vagy hogy a megyében maradjunk –, Ajkára vagy Várpalotára, ott is forgathatták volna ugyanezt a filmet. Bár akkor a távolság jóval kisebb lenne a filmszemlének otthont adó csilivili Mammut-mozi és a vásznon látott helyszínek közt, de még ott is lenne akkora, hogy azt egzotikumként lehessen bemutatni a szájtáti sznoboknak. Ilyenkor fölmerül egy újabb kérdés, vajon jártak ezek az emberek mondjuk éjfél körül a keletinél vagy a nyugatinál? Egzotikumot ott is lehetne dögivel találni.

Mert hogy a film nem játék-, hanem sokkal inkább dokumentumfilm. Van benne néhány színész, elsősorban a civilizációt képviselő felnőttek, de a bányászok és a gyerekek saját magukat hozzák a vásznon. Mi mást, hiszen éppen erről szól a film annak forgatókönyve szerint. Igaz, hogy vannak erre alkalmasabb műfajok is, mint a méltatlanul elfeledett szociográfia, de az ugye nem ilyen költséges és díjakat se nagyon lehet érte kapni. Másrészt a sztori sem tart ából bébe, teljesen esetleges — ha egy héttel korábbi eseményeket mutatna be, akkor is eladható lenne —, ugyanakkor mégis ismeretlenül ismerős korábbi alkotásokból.

Ennek ellenére bátran nézze meg mindenki, aki nem ismeri Erdély másik arcát a népművészeti köcsögökön túl, vagy nem járt még lepusztult gyártelepen, esetleg némi szociális együttérzés-hiánya lenne. Egyszóval, ha új számára a történet. Ami, ugye, nincsen.

Kapcsolódó oldal: iszkautazasa.com