Hétfőn „Civil Dizájn” címmel nyílt kiállítás a Pannon Egyetem aulájában, veszprémi és székesfehérvári egyesületek plakátjaiból, javarészt bemutatkozási céllal. Mindezt megspékelték vetítéssel és jóféle zenével (de sajna pogácsával nem).

Plakátot az ember általában kétféle okból csen le a falról és őrizget otthon, teszi ki az ágya fölé. Egyrészt, mert az adott eseményről hírt adó reklámanyag az ő szívének igen fontos, valami történt ott, amely élményt még sokáig őrizgetni szeretne, tetszett a film, vagy mert azon a koncerten jött össze azzal a cuki csajjal, teszem azt. Másrészt, mert az a plakát tök jól néz ki. Utóbbi kitétel a „Civil Dizájn” kiállításon látható plakátok közül jobbára csak a Méhkasaula falragaszaira passzolt.

A Méhkasaula rendezvényeit beharangozó plakátok egyediek, ötletesek, és egyszerűen jól esik a szemnek gyönyörködni bennük. Izgalmas formákat használnak, és fel merik rúgni a hagyományos plakátokkal kapcsolatos megszokott, unalmas konvenciókat. A plakátművészet szép példái, a tartalom és a forma összhangja megvan, és szinte ráordítanak a járókelőre, „nézz ide, haver”. Nem is csoda ez, hiszen az egyesületnek a kezdetektől célja volt, hogy ápolja és gazdagítsa a hazai plakátkultúrát, ezért mindig tehetséges grafikusokat kértek fel azok elkészítésére.

Ezzel szöges ellentétben álltak a kiállításon az Ittmost egyesület és a Tudás Sziget kreálmányai, amik még a legnagyobb jóindulattal is csak igénytelen kezdeményezésnek tekinthetők, egy kezdő próbálkozásai valami szövegszerkesztővel, vagy jobb esetben egy grafikai programmal. Felmerül a kérdés, hogy miért állították ki ezeket a Méhkasaula plakátjai mellé, és egyáltalán, miért nem szúrt szemet senkinek, hogy ez így ciki. A Syrup plakátok kilógnak a sorból, mert bár profi munkákról van szó, valami mégis hiányzik belőlük, hogy eredetiségben és izgalomban utolérjék a fehérvári falragaszokat.

A kiállítás-megnyitónak negatívuma volt még a helyszín, hiszen az egyetem aulája hatalmas, hideg és steril, ahol ide-oda csapódott a két sorba rendezett plakát között az alig tucatnyi szervező és újságíró (egyéb érdeklődő alig akadt). Kisebb, zártabb, és mindenekelőtt barátságosabb, melegebb helyszínre kellett volna rendezni az egészet, és csak később átcipelni az aulába, hogy a tompa egyetemisták is megbámulhassák a gyűjteményt egy előadás és egy zéhá között. Hatalmas pozitívum volt viszont a Vízer Trió, akik egyszerűen baromi jó, finom jazzt szolgáltattak, valamint a Fehérvári Filmesek alkotásai (közülük is Falvay Miklós „Futta” című rövidfilmje jött be nekem a legjobban).

A kiállítást a felsorolt hiányosságok ellenére is érdemes megtekinteni, amire december 5-ig van lehetőség.