A Vass Gyűjteményben újra színes körök és négyzetek. Nem lepődtünk meg. Az ajtónál elkértük a tárlat kalauzául szolgáló katalógust, amit jó, hogy elkérhetünk, bár néha úgy érezzük: halottnak a napszemüveg. Mert reménytelen eset vagyunk.

Megszoktuk ugyanis, hogy ezek a könyvek – de jelen esetben a Rupprecht Geigerrel foglalkozó német és angol nyelvű honlapok sem – elégítik ki tudásvágyunkat. Ezekből megtudjuk a művészről, hogy hol születetett, ki volt az apukája, kikkel barátkozott, mikor festette az első képét, és rövid ideig érdekesnek tűnik beletekinteni egy életbe. Az írások nyomán még azt is megértjük, hogy a művészet történetének miért fontos, hogy Rupprecht Geiger életének eddigi száz évéből 65-öt a festésre fordított; látjuk az összefüggéseket, ami kortársaihoz köti, olvassuk programját a színek autonómiáról. Ezen kívül megtaláljuk ezekben a cikkekben a képek értő leírását, ami hasznos, mert megtanuljuk, hogyan kell a festékben meglátni a képet. Olyanokat olvasunk, hogy a festő ebben és ebben a képében felhagy a hagyományos alakú vászonnal, és új formákat keres, meg hogy egy másik képben organikus alakokat tesz a mértani formák közé. Kétségbeesett kérdésünkre azonban – hogy „Miért jó mindez NEKÜNK?” – ezekből az írásokból nem kapunk választ.

Szeretjük a Vass Gyűjteményt mint múzeumot, és bár mértékkel, de élvezni tudjuk a kezdetben hidegnek tűnő rendet, ami benne található. Nekünk már kicsit összeállt a kép a konstruktivizmusról, mióta sokszor mentünk végig a termeken. És meg is nyugszunk mindig, ha belépünk ebbe a csinos, XX. századi időkonzervbe, és sikerül átvennünk a ritmust: valamit megértünk abból a gondolkodásból, ami a világot egyszerű formákban tudja látni.

De ez inkább csak valami összhatás, és szomorúan érezzük, hogy az egyes képeket nem vagyunk képesek élvezni. A Vass Gyűjteményt ahhoz hasonlóan érzékeljük, mint egy erős és profi dizájnt.

A tetőtérben 2008. február 28-ig kiállító német művészről annyit megjegyeztünk, hogy Bajorországban nevelkedett, építész lett, majd 1940-ben behívták katonának, és az orosz frontra küldték. 1942-ben apja segítségével Ukrajnában festőként működhetett a háború alatt. Akkori képei akvarellek, sötét tájképek, melyekből egyet a Modern Képtár kiállításán is láthatunk. Ennek a képnek a részleteiben látni véltük későbbi – mellette látható – absztraktjait. Mintha a sötét tájkép mellett kiállított nagy pirosak, hatalmas narancsszínűek vagy giga-rózsaszínek e kép piciny részleteinek óriásivá nagyított változatai lennének. Úgy tíz percig izgalmas volt ugyanazon kéz vonásait felfedezni két képben, még ha az egyik ecsettel, a másik meg festékfújóval készült is. Geiger festészetének főszereplője a Szín – olvassuk és látjuk is. Csak az a makacs kérdés mindig ott motoszkál bennünk egy festészettel töltött élet nyomait látva a falon: „És aztán?”

Miért nem megy tovább egyik elemzés sem az életrajznál és a képek egyszerű leírásánál? Gyanús nekem ez a helyzet, és elégedetlenné tesz. Mi is tudnánk olyan mondatokat írni, amilyeneket a neten sokat találtunk, hogy: a színekkel kísérletező és közel százéves Rupprecht Geiger számára valószínűleg „a piros szín az életelixír”, meg hogy „monokrómiája nem monotónia”. Ilyen kis truvájkákkal leplezhetnénk elemi értetlenségünket. Aztán írhatnánk egy nyári kiállításról, amit Baselban láttunk, és aminek témája Geiger kedvence, a piros volt. De rájöttünk, hogy ha ezt tennénk, nem Geiger képeiről írnánk, hanem mondvacsinált okokat keresnénk a mellébeszélésre, és így kerekedne fogalmazás, mondjuk a piros színről, ami szelíden elfedné jelen műtermi kielégületlenségünket.