A méhkirálynők királynője! Tetriszvilágbajnok két gazllion ponttal! Júdea oroszlánja! A nő, aki a Sárkány közbelép és a Halálos játszma című Bruce Lee filmek harci jeleneteit koreografálta! Ő az, aki szerepel az ENSZ 1979-es Biztonsági Törvényének 202-es bekezdésében, mint aki túl dögös ahhoz, hogy feszes pulcsit viseljen nemzetközi légtérben! Ő Robyn!

Robin Miriam Carlsson néven látta meg a sápadt napvilágot a cidris Stockholmban. Ahogy az lenni szokott, már gyerekkorában felfedezték, ahonnan egyenes út vezetett a popüdvöske hivatás felé. Néhány középszerű slágerrel tarolt Angliában és az Egyesült Államokban, ám elég hamar beleunt a mainstream gépezet hülyeségeibe, és 2004-ben saját kiadót alapított Konichiwa Records névvel. 2005-ben Svédországban megjelentette Robyn című albumát, ami olyan klassz lett – ráadásul a neten is úgy terjedt, mint a bárányhimlő az ovisok közt –, hogy kissé feltupírozva, kiegészítve és csinosítva újra kiadta, ezúttal nem csak hazájában forgalmazva.

Azzal ma már a legcizelláltabb ízlésű zenekritikusok is tisztában vannak, hogy a popzene nem feltétlenül gagyi-nyálas sláger, hanem lehet okos, tartalmas és progresszív is. Kiváló példa erre Robyn albuma. A zene ugyan javarészt szintetikus minimál-prüntyögés, ám ez mindig tökéletes lüktetést vagy sodró alapot ad az adott számnak, ráadásul jó érzékkel dobja fel néhány izgalmasabb betét, legyen az akár egy csapat vonós finom muzsikája. A dalok közt akad keménykedős, girlpower típusú szám is, de természetesen elmaradhatatlanok a szerelemről, szakításról, pasikról szólók is, ám ezek sem csöpögősek, vagy csak pont, amennyire kellenek.

Robyn, a popgyár megszokott munkásnőivel ellentétben nem az a kimondott cicababa. Bármikor képes magát elcsúfítani, vagy közröhej tárgyává tenni idétlen ruhákkal és jelmezekkel. A frizurája is okozott némi fejtörést, hiszen egyszerre emlékeztet a rosszemlékű nyolcvanas évek szinti-pop díváira, és a korai kilencvenes évek skinhead csajaira. Na, de kit érdekel a külső. A hangja az, ami megfogott. Rendkívül kifejező, többet mesél a hangszíne, mint a szavai (például a Be Mine akusztikus verziójában). Érzelmes, kemény, szemtelen és pimasz, bármi, amit akarsz. Még senkit se hallottam ilyen aranyosan énekelni a... khm... kézimunka izgalmairól, mint ahogy ő teszi a Jack U Off című számban. Ezért már lehet tisztelni egy csajt.